2008. augusztus 10, 05:37, vasárnap




Pénteken fél hatkor indultunk Pompiért Budapestről, hatalmas segítség volt, hogy külön kocsival Meggyes is velünk tartott. Mivel a ló tavalyi hozzámkerülésekor nagyságrendekkel jobb állapotban volt, és úgy megviselte a szállítás, hogy fél napig küzdöttem az életéért, komolyan aggódtam, mi lesz most - az akkori állapotához képest minimum 100 kiló hiányzik róla.



Talán említettem már, hogy bizonyos helyzetekben rém babonás vagyok, ez is ilyen helyzet volt. Előtúrtam a kopott kötőfékét, amiben érkezett, mert ha akkor kibírta benne, kibírja most is. Csütörtökön már tántorogtam az idegtől (persze sem enni, sem aludni nem tudtam normálisan, mióta láttam a képeket), de jusztis gyalog mentem a Moszkvától a Nyugatiig felmálházva, erőltetett tempóban - ha én bírom ilyen állapotban, bírni fogja Pompi is. Iszonyatos mennyiségű szőlőcukrot vettem neki az útra, és bár imádom, jusztse bontottam ki egy zacskót sem, nehogy azért haljon meg a Pompi, mert elettem előle egy szemet is. Agyrém, de ezektől a hülyeségektől úgy érzem, egy ezrelékkel javulnak a túlélési esélyek, márpedig ezúttal minden kis ezrelékre szükség volt.
A falu közelébe érve rácsörögtem F-re, hogy jöjjön ki elénk, én nem igazodtam el a zegzugos utcácskákban. Közben eszünkbe jutott, hogy ha ki akarna szúrni velünk, simán megtehetné, elég, ha nem veszi fel a telefont és nem enged be minket, hiába van szerződés meg lószállító, nem vagyunk vele kisegítve, a ló meg pláne. F. azonban felvette a telefont, igaz, megpróbálta magát kihúzni a találkozás alól, mondván, hogy dolga van, nem lesz otthon, de be tudunk jutni, én viszont számomra is meglepő módon olyan határozottan mordultam rá, hogy ott kell lennie a papírokat aláírni, hogy még én is megijedtem saját magamtól. F. kijött elénk, ezt kb abban a pillanatban keservesen meg is bánta, mikor észrevette, hogy két kocsival jöttünk, és a Meggyes autóján ott virít a "Noé �?llatotthon" felirat - ekkor már sejthette, hogy nem ússza meg egy egyszerű Pompielvitellel.


Ez a látvány fogadott minket... Nagy segítséget nyújtva ahhoz, hogy megtépázott idegrendszeremet elengedjem a hangulatingadozás hullámvasútján. Félpercenként váltottam, hol magamból kikelve üvöltöttem, hol szomorú fejcsóválással sóhajtoztam, míg F. apró, porban kúszó darabkákra esett szét, amiket Meggyes hivatalos komolysággal tovább gyűrt és szaggatott. Be kell hogy valljam, egy csepp szánalmat sem bírtam érezni F. iránt. Pompi apatikusan lógatta a fejét a szénakupac felett, és sokkal rosszabb állapotban volt, mint a fénykép alapján gondoltam, ahogy Cicagazdi Józsi mondta, a bőre tartja össze a csontjait. Elég egyértelmű, hogy nem pár nap alatt került ilyen állapotba, miért nem lehetett szólni??? Két héttel korábban F. még közölte, hogy mindkét ló remekül van, sőt ha van elhelyezendő mentett lovam, nyugodtan vihetem hozzá.
És a póni hogy van?, kérdezem, kiváncsi vagyok, hogy annyira hülyének néz-e, hogy megpróbálja elhitetni a kancacsikóról, hogy azonos a herélttel. Szinte csalódott vagyok, hogy hebegni kezd, hogy a póni jól van, méghozzá egy barátjánál. Na, itt megint ordítok, nem erről volt szó, a kislánynak szereztük azzal a feltétellel, hogy nem kerülhet el tőle, csak hozzám vagy az eredeti gazdához. F. megy össze, lovagoltatnak vele. Mondja a helységnevet, gőzöm sincs, hol van, F. szerint messze. Jelentéktelen beugratós kérdés, hogy mikor vitték el, a válasz két napja, na persze. Most egy haverja lova van itt (kedden még azt mondta a látogatóknak, hogy az az általam szerzett póni...), nézzük csak meg.


F. próbál elémállni, hogy ne fényképezzek, de a dühtől olyan vagyok, mint egy tank. Az "istálló" fala lécekből és fóliából összetákolt balesetveszélyes förmedvény, a püffedt hasú, ronda szőrű kis kancacsikó alatt vastag trágyaréteg, szalma semmi, ha kap szénát, azt is a dzsuvából nyalja fel. Én dühös vagyok, meg balek is, simán beveszem, hogy a csikó egy haveré, Pompin és a pónin jár az eszem. Pompi azt hiszem, megismer, mert nyehegve odajön és bújik, főleg, mikor megzördülnek a szőlőcukros zacskók, felső ajkával mohón kap az erőt adó édesség után. Van étvágya, nagyon is, ez bíztató.


Én még a "haveré a csikó"-tévedésben élek, de erősen gondolkozom rajta, hogy a csikót elvisszük túsznak a póniért cserébe, és megoldjuk, hogy ne kelljen visszakerülnie, hiszen gyalázat egy csikót ilyen körülmények között tartani, se mozgás, se tisztaság, se társaság. És ekkor még keveset tudtunk, az utánfutóra pakolás közben derült ki, hogy egyrészt totál nyomorék a hátsó lábaira, másrészt a trágyában ácsorgás és a pataápolás teljes hiánya miatt két méterre bűzlik a nyírrothadása. Meggyes közben ismét kezelésbe veszi F.-et, könyörtelen tárgyilagossággal felsorolja a szerencsétlen csikó tartásával kapcsolatos összes - és sajnos jogos - észrevételét, elsorolja az EU-konform lótartás ismérveit, és közli F-fel, hogy ha ezek meglesznek, majd tarthat lovat. F. érzi, hogy a lovaskarriernek ezennel vége, mindent készséggel aláír, csak szabaduljon tőlünk. A haveré-csikóról egyszeriben kiderül, hogy mégis az övé (csak nem unja meg a hazudozást, és még rosszul is csinálja), ezt igazolni is tudja. Mikor Meggyes elkéri az igazoló papírokat, kiderül, hogy mégsem tudja igazolni. Nagyszerű, azért aláíratjuk vele az ajándékozási szerződést, miszerint a két ló innentől a miénk, a nyilatkozatot, miszerint Pompit a képen látható állapotban adta át, valamint azt, hogy pónit köteles saját költségén felszállíttatni a Mátrába. F. rettenetesen be van tojva, van is miért, sajna elkövette azt a hibát, hogy egy korábbi beszélgetésünkkor, mikor megpróbált meggyőzni, hogy mégis megtartják Pompit (szerintem rájött, hogy ha meglátom a ló állapotát, botrány lesz), elszólta magát, hogy fél az ügy nyilvánosságra kerülésétől. Még az is lehet, hogy megkönyörültem volna rajta, de hogy Pompit is így tönkretette, a pónit elkutyulta, és közben folyamatosan hazudozik, az már túlmegy minden határon. Kétpercenként emlékeztetjük, hogy ha nincs meg a póni, feljelentjük és ráhozzuk a sajtót, F. pedig rettegve biztosít, hogy meglesz a póni. Az a baj, hogy már ezt sem tudom elhinni, de őszintén nem érdekel, hogy hogy oldja meg, csak adja vissza. A kislányt rettenetesen sajnálom, de a leírtak után talán érthető, hogy nem vagyok hajlandó tovább asszisztálni a család lótartásához, sőt. És nem értem az egészet, az óvatosságom ellenére hogy tudtak ilyen ocsmány módon átverni, hogy F. hogy tudta így tönkretenni azt az állatot, aminek a kislány annyi mindent köszönhetett.
Pompi vonakodik felmenni az utánfutóra, mintha azt mondaná, legutóbb is úgy volt, hogy jó helyre viszel, egyből felmentem, és tessék... Aztán egy újabb marék szőlőcukor meggyőzi, és szépen felsétál. A csikóval küzdünk egy darabig az orrfacsaró nyírrothadás-bűzben, nem éppen hipp-hopp, de végül csak felrakjuk, és végre indulhatunk.



Mi megyünk elől, és Meggyes jön mögöttünk, a lószállítóra szegezett tekintettel. Hosszú az út, hol rázós, hol kanyargós, tuti megviseli az öreglányt, aki támolyogva tartja magát. Olyan feszült vagyok, hogy egy merő görcs a lábam, ahogy befeszítek a kanyarokban, mintha ez bármit is segítene Pompi küzdelmében. Eger után hatalmas puffanás az utánfutóból, Meggyes ránktelefonál, hogy álljunk meg, Pompi majdnem összerogyott. Nagy nehezen félrehúzódunk, gyógypillantás, simogatás és kérlelés Pompinak, hogy ne adja fel. A mamó meggyötörten lógatja a fejét, de mennünk kell tovább, hogy mielőbb levehessük.
Az utolsó 5 km a legnehezebb, kanyarog is, zötyög is, lassabban kéne menni, akkor viszont elkapar a kocsi a kavicson és ottragadunk. Ezt még muszáj kibírnod, öreglány. Végre megérkezünk, levezetjük Pompit, én várom, hogy mikor fekszik el, de némi rogyadozáson kívül nem történik semmi. Leszedjük a csikót is, szerencsétlen alig bírja mozgatni a zsibbadt lábait, minden lépésnél fel akar bukni, a sufnilét után sok volt neki az út. Kárpótlásul elengedjük a két lovat az udvaron, szorongva várom Pompi felborulását, de a mamó egyből lerakja a fejét, és két pofára falja a füvet.


Hitetlenkedve nézzük, abban sem voltunk biztosak, hogy túléli az utat, ehhez képest felfoghatatlan, hogy még csak le sem fekszik. A mamó később demonstrálja, hogy mennyire jól van: csattanva felrúgja a gyanútlanul mögékeveredő csikót, ügetve felméri a karámot, majd jólesően hempereg, én meg egyszerűen nem bírom elhinni, hogy ilyen stramm ez a megkínzott öreg ló.
Lassacskán a csikó is magára talál, az első megszeppenésen túlesve boldogan legel; nem érti a változás okát, de roppant elégedett a végeredménnyel, leszámítva Pompitól kapott méretes pofont. A Hekuba nevet kapta, amitől mindenki ki van akadva, én viszont olyan régóta szeretnék egy igazi Hekubát, és úgy éreztem, itt a soha vissza nem térő alkalom, főleg, hogy a csikónak abszolút Hekubás feje van. Még a szállítás előtt örvendezve megállapítottam, hogy hurrá, kanca, nem kell heréltetni, erre kiderült, hogy köldöksérves. Pff. A roncs csípőjén és a megabrutál nyírrothadásán kívül van egy igen ronda elhanyagolt csüdsömöre is, igazi menhelyes romcsikó.


Hekuba itt éppen a szabad mozgás örömének hódol, talán életében először.
Pompi szabályosan kivirult, teljesen megváltozott a tartása, a viselkedése, mintha óráról órára hízott volna, ami persze nem igaz, de tény, hogy már a puszta helycsere is jót tett neki a szállítás viszontagságai ellenére is. A két ló kapott féreghajtót, Pompi vitamininjekciót, fokozatosan emelt adagban müzlit és tápot, és persze szeretgetést számolatlanul. Ne tudják meg a többiek, de lónak ennyire még nem örültem, pedig a többit sem fogadtam valami flegmán.
Úgy terveztem, hogy bár sok munka lenne itthon, hétvégére maradok Pompi mellett, de olyan egyértelműen jól volt, hogy végül ott mertem hagyni, ami bizony nagy szó. A két csaj immáron biztonságban  van, reményeim szerint Pompi gyorsan összekapja magát, az biztos, hogy ehhez minden támogatást megkap. Meg az is, hogy ezek után nem adom oda senkinek, babonás vagyok, ennyi elég volt.
Keresem a tanulságokat, de sehogy sem jó. Az eddigi feltételekhez hozzá kell vennem, hogy csak olyan helyre adok lovat, ahol bármikor személyesen vagy megbízható barát által ellenőrizhetem, eleve nem sűrűn osztogatok lovat, hiszen nem megszabadulni akarok tőlük, mindig az az elsődleges szempont, hogy a lónak jó legyen - hát most nagyon melléfogtam, remélem, senki nem keveredik hasonló helyzetbe. Ugyanakkor meg kell oldani, hogy ha megfelelő örökbefogadó van, akkor kapjon lovat, hiszen ezzel férőhely szabadul fel, és újabb segítségre szoruló állatnak tudunk segíteni.
Az örökbeadók igenis oldják meg a ló ellenőrzését, legalább eleinte, az örökbefogadók pedig vegyék tudomásul, hogy mindez a ló érdekében történik. Persze ebben is meg kell találni az arany középutat, mindenben át lehet esni a ló túloldalára, de más kárán tanul az okos - ha valaki lovat ad örökbe, gondoljon erre, bármennyire is meggyőző az örökbefogadó jóindulata és hozzáállása.
Pompi és Hekuba nevében is nagyon köszönöm a segítséget és drukkolást mindenkinek - Józsinak a lószállítást és a türelmet, Petinek és Zapnak a tanyaügyeletet, Meggyesnek a szaktanácsadást, lelkitámaszt, lókísérést és helyettem való gondolkodást, Matyinak a keddi leautózást és fényképezést, Heninek és Ritának a müzlibeszerzést, Noéminek az állatorvosi, Krisztiánnak a lószállítási szaktanácsadást, Pompinak pedig, hogy ezt is kibírta.

<< 2008. augusztus 11, 15:32, hétfő 2008. augusztus 10, 02:38, vasárnap >>


vissza

Támogatóink

Pfizer Kft.
MAPE - Magyar Patkolókovácsok Egyesülete
balanszFILM - Zakumentumfilm
Kopperdák Stúdió
Nyeregvilág

Napló archívum

2017 (1)
2016 (3)
2015 (6)
2014 (49)
2013 (81)
2012 (119)
2011 (188)
2010 (216)
2009 (222)
2008 (271)
2007 (248)