2008. dec 01, 00:50, hétfő




Ó, az az éjszaka, a Letépett Villanypásztor Éjszakája… Nos, azt az éjszakát pont átaludtam, de utólag is felismertem, másnap ugyanis nem sok lovat találtam ott, ahol előző este még sok ló volt. Villanypásztor letépve, lovak szét és szanta, valahol a domb túloldalán. Felmarkolok egy kötelet, és egy kiváló akusztikai adottságokkal rendelkező vödröt, amibe ha beleteszek pár szem lónasit, remekül lehet csörgetni; ilyenkor a lovak úgy jönnek, mintha zsinóron húznák őket. Felballagok a dombtetőre, már látom a békésen legelésző nyomiménest, megzörgetem a vödröt, és várom a zsinóron húzott lovakat…
Bidesgebék mindezért cserébe megvető pillantásokat vetnek felém, és eszük ágában sincs megmozdulni, nehogymá’ félmaréknyi jutalomfalattal akarjak bepalizni uszkve 7 tonnányi lovat! Be kell látnom, igazuk van. A legelő hatalmas, úgyhogy elindulok a legközelebbi ló, Lambada felé, aki így is messze van, de még mindig közelebb, mint pl. Nyüzüge, akit annyiból érdemesebb lenne elcsípni, hogy rápattanva beterelhetném a többit, de messze van ugyebár, marad Lambada bevezetése, abban a hiú reményben, hogy a többiek követik. Talán mondanom sem kell, ez nem történt meg.

Sebaj, beviszem Lambit, mivel már erősen korog a gyomrom, befalok egy szendvicset, csinálok ezt-azt, a lovak megvárnak, hadd legeljenek… Aztán fogom a csalivödröt, egy kötőféket, és visszamegyek azzal, hogy vagy beirányítom az egész bandát, vagy behozom Nyüzügét, aztán terelünk. A tökig érő hóban felkepesztek a dombtetőre, ahol is döbbenten konstatálom, hogy a lovak felszívódtak. Már csak ez hiányzott, visszaslattyogok a házhoz, riasztom a páromat, hogy vigyen már fel kocsival a lovak feltételezett lelőhelyére, legalább a fele út gyaloglást megúszhatom. Hehe, kis naív.
Csalivödröstül bevágódunk a kocsiba, és felrobogunk a Nagydél nevű fennsíkra, ahol jó egy hónappal korábban egyszer már volt szerencsém utolérni a szökevényeket. A Nagydélen hatalmas köd, és zéró darab ló fogad minket, nyomukat sem találjuk. Gyorsan megfejtem a rejtélyt, a lovak egy másik, oldalsó úton jönnek, ahogy a múltkor is, az lesz a legjobb, ha gyalog eléjük vágok, párom menjen csak vissza a kocsival, azon a vacak úton úgyis elakadna még a terepjáróval is. Magamhoz szorítom hű vödrömet, a hatalmas fennsíkon kivetem magam a tejfölszerű ködbe ott, ahol a keresett utat sejtem, és indulhat az expedíció.
Első meglepetés: Cseren még gyönyörű napos idő volt, de itt, pár kilóméterrel odébb sűrű köd és döghideg, amit nem tesz elviselhetővé az a pulóver-mellény kombináció, ami a napsütésben még pont jó volt, mondhatnám úgy is, hogy majd’ megfagyok. Kettes számú meglepetés: a keresett út nincs meg. A ködben alig látok valamit, amit meg látok, az az, hogy a vaddisznók rommá túrtak mindent, a rommá túrt mindent belepte a hó, a hólepte-disznótúrta mindent meg láthatatlanná teszi a köd. Jó lenne tudni, hogy hol vagyok, pláne jó lenne tudni, hogy az út hol van. Annyit tehetek, hogy az erdő szélén bukdácsolva kepesztek a tökig érő hóban, imádkozom, hogy ne törjem ki a lábam a túrásokban, és meresztgetem a szemem, hogy hol az út, kit érdekelnek most a lovak… Mindeközben kis híján elgázol egy arra járó őzcsapat, és én határozottan utálom őket, amiért vígan-könnyedén szökdécselnek a hóban, amiben én haladni is alig tudok.
Háhááá, megvan az út, én vagyok az élet bajnoka. Kínkeserves hóbangázolás ide vagy oda, már rettenetesen fázom, és ahogy csúszkálva-vacogva slattyogok lefelé a hegyoldalban, alattam a hatalmas szakadékkal, ki tudja miért,  eszembe jut Ötzi, és elképzelem, amint sok-sok év múlva tudományos folyóiratok cikkei foglalkoznak majd a szakadék alján meglelt, mumifikálódott titokzatos mátrai vadleánnyal, aki a leletek tanulsága szerint olyan hülye volt, hogy a legnagyobb zimankóban alulöltözötten, egy szál vödörrel és kötőfékkel ment gombászni.
A felismert párhuzamtól kissé felvidulok, bár az aggaszt, hogy a hegy túloldalán már megy le a nap, a hideg mellett lassan a sötétség is növekszik, a lovak meg sehol. Némiképp kárpótol a téli erdő komor szépsége, a rengeteg állatnyom – ha lóé nincs is, de van mindenféle talpas-patás-csülkösé, rókáé, vaddisznóé, szarvasé, korgó gyomrú hópárducé. Mivel szeretek passzióból önhergelni, hogy végül szívrohamközeli frásztkapós majdösszecsinálommagam hangulatba kerüljek, a nyomasztó, ködbefúló csendben szépen elképzelem, hogy jönnek a vérfarkasok, a szervkereskedő jetik, a jégufók… Közben meg-megállok hallgatózni, hátha meghallom a lovak csörtetését vagy Pimpa fújtatását. Hopp, mintha hallanék valamit, vagy mégsem…
Megállok, hallgatózom, semmi. Elindulok, de mintha mégis, megint megállok, és igen, valami állat nyüfög, mint amikor Mézesmálna röviden felvinnyog. Megint csend, aztán vérfagyasztó visítás, hörgés. A vér kiszalad a lábamból, egyértelmű, hogy minimum egy darab roppant mérges vaddisznó tartózkodik alattam az erdőben, és köd ide vagy oda, a hang alapján aggasztóan közel van. Hiába tudom, hogy egy mégoly antiszociális röfinek is akad jobb dolga annál, minthogy a hatalmas Mátrában pont nekemjöjjön és felkoncoljon, de Ötzi hatására nagyon meglódult a fantáziám, nincs menekvés, vaddisznóhang nélkül is beparáztatom magam, nemhogy így. Elképzelem, ahogy a hatalmas, feldühödött vadkan nekemront a ködből, a szeme gonoszul villog, az agyara olyan kapitális, hogy a mamutok féltékenységből haltak ki. Én persze védekezem, sniccer van nálam, de nem félek használni, ehh, ez hazugság, nincs nálam sniccer, meg félnék is használni, meg különben is , a penge mindig beragad a zsebemben lévő félbálányi szénatörmeléktől. Snicceres önvédelem krónikus sniccerhiány és antivérengzős elvi okok miatt kizárva, marad az a lehetőség, hogy a jutalomfalatok segítségével időt nyerek, megtanítom a vadkant pitizni, mielőtt felöklelne, felkoncolna, és utálkozva köpködne a bélrendszeremben lerakódott vastag kátrányréteg miatt, amit a mértéktelen kólafogyasztás okozott.
Ilyen és hasonló gondolatok cikáztak a fejemben, miközben befejeztem a kedélyes hegyi túrát, kiértem a ködből, kiértem az erdőből, és tettem mindezt anélkül, hogy akár egy negyed lovat láttam volna, nemhogy tizensokat. Mint utóbb kiderült, idegileg és fizikailag egyaránt kimerítő kalandtúrám során a bidesgebék Mátracserpuszta fő- és egyetlen utcáján tartózkodtak, 30 méterre a starthelyként szolgáló háztól, és pontosan az ellenkező irányban, mint amerre elindultam.
 

<< 2008. dec 01, 16:10, hétfő 2008. november 27, 12:17, csütörtök >>


vissza

Támogatóink

Pfizer Kft.
MAPE - Magyar Patkolókovácsok Egyesülete
balanszFILM - Zakumentumfilm
Kopperdák Stúdió
Nyeregvilág

Napló archívum

2017 (1)
2016 (3)
2015 (6)
2014 (49)
2013 (81)
2012 (119)
2011 (188)
2010 (216)
2009 (222)
2008 (271)
2007 (248)