2008. dec 12, 00:08, péntek




A horrortúra folytatása: a nyomok elvesztése, a romjaim hazahurcolása és a térerő megtalálása után telefonos segítséget kértem; egyre valószínűbb volt, hogy egyedül nem fogom Roziékat megtalálni. Már csak abban reménykedtem, hogy egy falu közelében letáboroznak, és akkor a helybeliek megfogják őket, vagy legalábbis szólnak, hogy ott vannak – ehhez persze az kell, hogy tudjam, kiknek kell szólni, ami a helyismeret hiányában nehéz. Szerencsére segítséget kaptam, méghozzá a mátranováki polgármestertől, Földi Gyulától, akinek a személyében egy nagyon szimpatikus lovasembert ismerhettem meg (történetesen a múlt héten, ez aztán az időzítés.) Megkaptam a lovak feltételezett vonulási útvonalába eső falvakban élő, lóügyben illetékes emberek telefonszámát, és mindenkinek elmondtam, miről is van szó - nagy köszönet az általános pozitív hozzáállásért, amit egy ismeretlen lókereső irányába tanúsítottak.
Kedd reggel csörgött a mobil: a lovak várakozásaimnak megfelelően beballagtak Szilaspogonyba, ahol megpróbálták őket behajtani egy üres karámba. Ettől a két ló ismételten bepánikolt, és elvágtázott, a hírek szerint megálltak a közelben, ott megtaláljuk őket. Csuhajja, szereztem fuvart, nyerget-kantárt-kötőféket, csalivödröt, lovascuccot a csomagtartóba, és nyomás Szilaspogonyba.
A faluba érve megkaptuk az eligazítást, merre keressük a lovakat, akik természetesen egy órányi keresgélés után sem voltak meg. Végül kiderült, hogy a szokásos lerázós trükkhöz folyamodtak, kiválasztottak egy határozottan x irányba haladó földesutat, amiről lekanyarodtak, és 180 fokos fordulatot véve átverekedték magukat egy sűrű erdősávon. Szerencsére észrevettük őket; mivel a sok hajkurászástól már nagyon össze lehettek zavarodva, inkább jó előre kiszálltam a kocsiból, és gyalog, csalivödröt zörgetve mentem feléjük. Szegények annyira meg voltak kavarodva, hogy először tényleg el akartak menekülni, de végül semmi kifogásuk nem volt az ellen, hogy odamenjek és rájuk tegyem a kötőféket (nem akarom személyes vonzerőm jelentőségét csökkenteni, de az elért eredményben nagyobb szerepe volt a csalivödör kukoricatartalmának.)
Az előző nap után nem sok kedvem maradt gyalogolni, így felnyergeltem Öcsit, kötőfékszárra vettem Rosinantét, aztán gyia, azt remélve, hogy a lovak kooperatívak lesznek. Attól nem féltem, hogy istállógőzös ugribugri lesz, szegény Rozi az átélt kalandok és a megtett túra hatására álltában is alig kapott levegőt, úgyhogy egyértelmű volt, mindenképp csak lépésben haladhatunk. Belőttük az irányt, hogy kb merre kell menni, magabiztosan elindultunk, és magabiztosan zavarba jöttünk az első elágazásnál. Kezdődik, gondoltam bánatosan, csak az vigasztalt, hogy ezúttal társaságban fogok eltévedni.
Érdekes szempontok alapján haladtunk: a legfontosabb az volt, hogy a hegyoldal napos oldalán menjünk, ahol a nap már feloldotta a fagyot, árnyékban ugyanis 0 fok alatt volt a hőmérséklet, szegény lovak meg alig bírtak talpon maradni, ahogy a sarkalatlan patkójuk csúszkált a jeges talajon. Ballagtunk szép kedélyesen, láttunk őzet, rókát, rémeket, Öcsi szorgosan kapkodta a lábait, és néha kirángatta a szárakat a kezemből azzal, hogy ne parázzak már, becsszó nem fog letenni, de adjak már több szárat, Rozi meg csendesen küzdött a kötőfékszár másik végén. Nagyon fáradt volt szegény, de muszáj volt haladni, a jó ég tudta, hol van a keresett út. Ahogy telt az idő, elkezdtem ráfagyni a lóra, a lábszárvédőm még régebben tönkrement, térdzoknit szoktam felvenni a lovaglónacihoz, elméletileg  csomagoltam is egyet a hazalovagláshoz, ami gyakorlatilag az indulás pillanatában, még az udvaron kiesett a zsebemből. A vékony cicanacihoz így egy még vékonyabb kommersz zokni volt rajtam, és nem az összeállítás általi vizuális környezetszennyezés zavart a legjobban, bár az sem volt hanyagolható.
Számomra is érthetetlen, de a vadidegen terepen folyamatosan a jó irányt választottam, egy óra után beértünk a fakitermelésre, ahol előző nap sikertelenül megpróbálták feltartóztatni a két Hudinit. A favágók őszinte üdvrivalgással köszöntöttek minket, nagyon helyesek voltak, ahogy szívből örültek a két ló megkerülése miatt, és szörnyülködtek, hogy tudok megfékezni két ilyen őrjöngő ámokfutót (mindeközben a pej ámokfutó igyekezett nem összeesni.)
Később már úgy fáztam, hogy kínomban leszálltam a lóról, és idióta indiánszökdeléssel, csapkodással próbáltam újraindítani a keringésemet - azt hiszem,Öcsi és Rozi előtt végképp odalett a tekintélyem. A lényeg, hogy hullafáradtan, de épségben hazaértünk…

<< 2008. dec 12, 00:16, péntek 2008. dec 11, 03:02, csütörtök >>


vissza

Támogatóink

Pfizer Kft.
MAPE - Magyar Patkolókovácsok Egyesülete
balanszFILM - Zakumentumfilm
Kopperdák Stúdió
Nyeregvilág

Napló archívum

2017 (1)
2016 (3)
2015 (6)
2014 (49)
2013 (81)
2012 (119)
2011 (188)
2010 (216)
2009 (222)
2008 (271)
2007 (248)