2009. február 10, 02:21, kedd




Az éjszakai etetésnek is megvan a varázsa, főleg a sejtelmes-ezüstös holdfényben. Az ugyan kicsit kiábrándító, hogy miközben pakolom a szénát, az istállóban 16 ló tapossa-rúgja a köztük kavargó tizenhetedik Ribicet, de akkor is holdfényfíling van. A törzsgárda Ribicet nagy ívben kirúgja az istállóból, én vigasztalón megpaskolom a nyakát, és elindulok, hogy hozzak neki kaját. A karám hátsó felén túl be van készítve egy nagy kupac széna, csak itt, csak most, csak Ribicnek, csak hátra kell érte menni.
Megyek, (a holdfényben, ezüstösen és elvarázsolva), mikor is a karám túloldaláról, a szénakupac aljából tompa morgást hallok. Valamelyik kutya ide vackolt el, és eltűnődöm, hogy bár kétségkívül szeretnek szénában aludni, miért kellett pont itt a tanya túlfelén nyugovóra térni. A kutya felmordulását egy szeretetteljes, ámde tiszteletlen "hülye" megjegyzéssel nyugtázom, és megyek tovább, mikor is a várt farokcsóva által kiváltott szénazizegés helyett acsarkodó hördülést hallok, és egy vadidegen kutya vágódott ki felém a szénából.
Kár tagadni, hogy a frász kivert a váratlan támadástól, fényes nappal is rosszul esik az ilyesmi, nemhogy éjszaka, telihold ide vagy oda. Reflexből hátraugrottam, aztán reflexből elindultam a kutya felé. Fojtott morgás fogadott, te jó ég, miféle oroszlán lapul a Ribic vacsorájában?? Kicsit vártam, közben zakatolt az agyam, hogyan tovább. A kutyát meg kell nézni, az biztos, aprócska részletkérdés, hogy nem csak azt nem tudom, mit csináljak vele, hanem azt sem, hogyan vegyem alaposabban szemügyre. Reggel jobbak lesznek a fényviszonyok, de lehet, hogy addigra továbbáll, márpedig két dolgot láttam az előugrásakor: 1. sárga kutya, 2. láncnyakörv van rajta, a láncnyakörvön meg talán egy biléta, és keresik, és talán ezen a megnézésen múlik, hogy hazakerül-e a blöki. Csak nem fog megint úgy nekemugrani, mint az imént, valószínűleg össze van zavarodva és rettegésből védekezett. Lelkiekben felkészülök egy újabb kutyaattakra, majd elindulok a mereven ülő hívatlan vendég felé.
Beszélek hozzá, ő meg meg sem mozdul, pedig igazán értékelhetné azt az affektáló gügyögést, amit csakis neki címeztem. Nem morog, nem akar támadni, nyitni felém, haverkodni meg pláne nem akar, elhúzódni sem, csak ül ledermedve, én meg egy idő után nem közelítek, leguggolok a kutyától úgy másfél méterre és várok, majd lesz valami. Telnek a percek, semmi, tökéletesen semmi, azon kívül, hogy jobban meg tudom nézni, helyes pofájú, bumfordi retrieverkeveréknek tűnik, nem lesz az a vérengző típus. Lassan elkezdem felényújtani a kezem, fene se akarja megharaptatni magát, meg el sem érem, hacsak ő nem mozdul, csak kiváncsi vagyok, mit reagál. Nyitott, felfelé fordított tenyérrel nyúlok felé, és mikor kb 70 centire vagyok tőle, a kutya tétován felemeli a jobb mellső lábát, aztán félve visszahúzza, de továbbra is behajlítva, mintegy startra készen . Te jó ég, szerencsétlen idekeveredett jószág pacsit szeretne adni, milyen eltévedt családkedvence pottyant ide?
Most már tényleg át kell nézni. Van-e bilétája, lefogyott-e, ilyesmik. Kéne valami kaját adni, visszamegyek a házba, és felviszek neki pár szelet kenyeret, ha nagyon éhes, megeszi azt is.
Ezúttal nem megyek közel hozzá, 3 méterre a vackától leguggolok, csendesen beszélek hozzá és az egyértelműség kedvéért felédobok egy darab kenyeret. Aggódva elindul, az odavetett kenyérnél felbátorodik, és fél másodperc múlva ott van előttem egy bűbájkedves, megilletődött kutya, aki fuldokolva próbál meg minél több kenyeret a szájába tömni. Borzasztóan éhes, szimatolva felszippantja az utolsó morzsácskákat is, aztán bizakodva odadugja a bumfordi pofáját a kezemhez, komoly képpel leül elém, és megkapom a világ legőszintébb, életre-halálra szóló kóborkutya-pacsiját. Szelíd csóválással hagyja magát átkurkászni, nyoma sincs a 10 perccel korábbi támadónak, nagyon el lehetett szegény keseredve. Jó bőrben lévő, bújós kutya, egysoros fojtónyakörvvel, bolhanyakörvvel, és persze biléta nélkül. Miután meggyőzően bizonyította, hogy éhes, megint visszamegyek száraztápért és vízért. A blöki most már jönne velem, de rámordulok, hogy helyedre, ő meg engedelmesen visszaül a helyére - mikor visszaérek az ígéretesen csörgő nejlonzacskóval, elémszalad, és izgatottan topogva várja a mennyei mannát. A tápot kiöntöm a fagyott földre (tanyasi tálalás, bocs), egy tálkába töltök neki vizet, és gyorsan otthagyom, amíg eszik - mindkettőnknek könnyebb, reggel majd megint ránézek, már ha még ott lesz. Remélem, meglesz a kutya meg a gazdája is, igazi családi kedvencnek tűnik, hiba kaptam infarktust a debütálásakor.
.
Ki korán kel, aranyat lel, ki későn fekszik, kutyát.
<< 2009. február 10, 12:29, kedd 2009. február 09, 22:51, hétfő >>


vissza

Támogatóink

Pfizer Kft.
MAPE - Magyar Patkolókovácsok Egyesülete
balanszFILM - Zakumentumfilm
Kopperdák Stúdió
Nyeregvilág

Napló archívum

2017 (1)
2016 (3)
2015 (6)
2014 (49)
2013 (81)
2012 (119)
2011 (188)
2010 (216)
2009 (222)
2008 (271)
2007 (248)