2011. április 20, 23:34, szerda




Az össznépi füvezés természetesen folytatódik!





Porfürdő után:



Farkontraszt:







Tömörgyönyör, tonnadonna, tank-aranka, vagy csak egyszerűen Ribic.





Van, akinek a fű már nem elég.



És hogy a már-már snassz ferdeorrú ló után valami új különlegesség is jusson: íme a cseri kétfejű-nyolclábú. Extra formatervezés: a nyakak megfelelő hajlításával a két fej a konvex/konkáv homlokvonal-kidolgozásnak köszönhetően összepattintható.





Ma ültem Ribicen. Már tavaly is igen széles volt, de idén már rendesen spárgáznom kell rajta, pedig ölég hosszú lábaim vannak. Köszönöm Vilinek a képeket, meg a felismerés lehetőségét, hogy még mindig ganyé ülésem van.





Ribic után következett Suttyó...





Furcsa dolog ez a lovazás. 10-15 évvel ezelőtt még imádtam az új helyzeteket, a kihívásokat, örömmel felültem akármilyen ismeretlen gebére, ha még el is volt rontva, akkor pláne. Élveztem, hogy alakul, jobb lesz, készségesebb, kezelhetőbb, ésatöbbibb. Csikóbelovaglás dettó. Mára meg eljutottam oda, hogy még natúr lovagolni sincs túl sok kedvem-energiám, nemhogy nyers csikóval vagy ismeretlen előéletű lóval vacakolni. Mondjuk úgy, hogy öregszem, és fütyülök a kihívásokra, sőt készséggel elkerülöm őket. Ribicet ugye nulláról kell összerakni, Suttyóról nem tudok sokat - mikor két éve idekerült a vágó elől, két-három alkalommal ültem rajta rövid időre a karámban. Ebből annyit tudtam meg, hogy mániákusan rémüldözik, ill. hogy zablával lovagolva minimális szársegítségre bebicskázik a gerince, és egy hektikus hátra/fölfelé ívelő mozdulattal bedugja a fülét a végbelébe. Ami annyiból nem probléma, hogy részemről zabla nélkül lovagolok, már ha lovagolok. Anno csak próbaképp toltam be a vasat a szájába, egyébként kötőféket használok az orrkarikákba csatolt szárral, ill. mióta a szeretett gumipöttyös kantárszáram sok évnyi szolgálat után elhalálozott, a Ribiclovaglós képeken is látható sodrott pamutból készült kötőfékszárra esküszöm. A csomózandó végébe csatolok egy karabinert, egyszerű, praktikus, kényelmes fogása van.

Suttyó múlt héten ment párszor futószáron (van még mit csiszolni rajta), dolgozgattunk bent a karámban (van még mit csiszolni rajta), és mivel a pályának csúfolt karámrészt még a legnagyobb jóindulattal sem lehet pályának csúfolni, vagyis érdemi munkára tökéletesen alkalmatlan, nagy sóhajjal úgy döntöttem: menjünk ki terepre, ott még mindig hasznosabban tudunk iskolázni, mint a pály karámban.

1. Terepre egyedül menni felelőtlenség. 2. Lóval egyedül pláne. 3. Még mindig nem vettem kobakot (volt, de utáltam, és amíg voltak tanoncaim, tönkrevágták. Jó régóta nincsenek tanoncaim, ergo régóta nincs kobakom.) 4. Ismeretlen viselkedésű lóval kobak nélkül egyedül terepre menni csúnya dolog, ha tekintetbe vesszük, hogy halálom esetén Vilinek kell bedarálnia kolbászba a komplett nyomiménest. Azért kimentünk.

Suttyó igazából nagyon rendes volt. Egyetlenegyszer próbált meg beleverni a földbe - még hallótávolságon belül voltunk, mikor az egyik szalámiszökevény utánunknyerített, hogy Suttyó, gyere haza, Suttyó pedig visszakiabált, hogy megnézem, mit tehetek az ügy érdekében, de nem volt elég kitartó. Az eltávolítási kísérlet nem jött be, battyogtunk hát tovább, aztán úgy másfél km után tisztihátasom elkezdte istenigazából felhúzni magát. Ez érthető volt, azt se tudom, volt-e valaha terepen, otthagytuk a számára biztonságot jelentő ménest és az ismerős környezetet, persze hogy bepörög. Tudod mit, kishaver, ha ezt a frusztrált tekerést lecsillapítod normális lépéssé, akkor leszállok rólad és sétálunk - számodra az is hasznos lesz, ismerkedsz a külvilággal, rájössz, hogy én vagyok számodra a csupanagybetűs biztonság, és én is elégedett leszek, mert megjegyzem, baromira nincs kedvem lovagolni, de mégis foglalkozom veled. Sikerült egész jól lenyugtatni (az ifiúr teljesen jól működik kötőfékkel, helyesebben mondva ugyanúgy működik, mint hasonlóan képzetlen ló zablával), álljunk hát meg, hogy leszállhassak.

Mielőtt Suttyó felhúzta volna magát, pár megállást már csináltunk a miheztartás végett, nem is volt semmi gond, most viszont lett, ugyanis derék hátasom az orrszíj enyhe nyomására nekiállt fel-le pattogni és próbálgatni, hogy milyen lehet nyereg alatt ágaskodni; mindenhez hasonlított a művelet, csak korrekt megállásra nem. És minek köszönhető az ágaskodósdi, tépem a kötőfékkel a szádat, hö? Előrehajtottam, mikor lehiggadt, megint megpróbáltam megállítani, ezúttal már farolt és vissza akart fordulni. Jazanyád.
Annyit elért, hogy némileg felpiszkálta bennem a már rég kihunytnak hitt harci kedvet - ha genyózol, kiskomám, akkor a nagybüdös fókaripityomot akarok én leszállni rólad. Egy pillanatra felmerült bennem a gondolat, hogy most kéne elmenni egy kétnapos vágtaterepre, egy idő után nem lenne kedve kombinálni, de ugye a fokozatosság, kérem szépen, no meg van egyszerűbb módja is egy kehes ló kinyírásának. Maradjunk az eredeti forgatókönyvnél: mai terepünk célja a puszta túlélés mellett az, hogy a ló relatív nyugodtan közlekedjen a gyilkos nagyvilágban, tehát marad a lépés, és JUSZTIS MEG FOGUNK ÁLLNI viszonylag NORMÁLISAN.

És tényleg. Ment az idegek játéka - csak akkor indulhat el, ha nem hisztizik, csak győzzem gyorsan megtalálni azt a tizedmásodpercet, ami nem számít hisztizésnek, de legalábbis nem annyira. Azért szokás szerint apránként működött a dolog, egy másodperc, két másodperc állás, három, négy, és így tovább, a lényeg, hogy azelőtt indítsam el, mielőtt bepöccenne és előrelépne.

Nyolc, kilenc, és lépés megint, majd ahogy a ló elindul, valami szokatlan történt - a jobb szár hihetetlenül könnyű lett. Mintha nem is lenne ló a végén. Nem véletlenül; a vezetőszár úgy döntött, hogy nem arra lett kitalálva, hogy karabinert iktassanak a gyárilag karabinermentes végébe, így aztán szétfoszlott, én meg a meredek hegyoldalba vágott úton ott csücsültem egy, a megállást még igencsak tanuló, hisztire hajlamos ijedezős vérmusztángon, akinek egy szál kötél volt csatolva a kötőféke bal orrkarikájába. Ujjujujj. Éljenek a kistermetű lovak, akiknek kényelmesen elérem a nyeregből a tarkószíját, éljenek a hosszú gibbonkarok is, és éljen Suttyó, aki gyönyörűen megállt a némileg rendhagyó jelre is. Nem voltam kísérletezős hangulatban, hogy működik-e a módszer hosszú távon, a sikerélményen felbuzdulva vihargyorsan leszálltam, és innentől tényleg sétáltunk, tovább gyakoroltuk a megállást, és elkönyveltem, hogy mégsem olyan hülyeség lovagláshoz arra való szárat venni.

Azon már meg sem lepődtem, hogy amikor itthon Suttyót visszaengedtem a karámba, tapintás útján értesültem arról, hogy a villanypásztor-kapu fogóját telibe tojta valami tréfás kedvű kismadár.


<< 2011. április 22, 00:54, péntek 2011. április 19, 23:39, kedd >>


vissza

Támogatóink

Pfizer Kft.
MAPE - Magyar Patkolókovácsok Egyesülete
balanszFILM - Zakumentumfilm
Kopperdák Stúdió
Nyeregvilág

Napló archívum

2017 (1)
2016 (3)
2015 (6)
2014 (49)
2013 (81)
2012 (119)
2011 (188)
2010 (216)
2009 (222)
2008 (271)
2007 (248)