2011. június 12, 00:02, vasárnap


kutyamentés Szerbia ELMI

2011. június 11, délután 5 körül, valahol Szerbiában. Autózunk hazafelé Görögországból, ahol Gábor dolgozott, én nyaraltam, de úgy istenigazából, sok alvással, napszúrással, autóstoppal, leanderekkel, kagylóhasogatta talpakkal.

Egy meseszép szurdokon hajtunk keresztül, a kanyargós út egyik oldalán a sziklás meredély, másik oldalán szakadék. Gyönyörködöm a pazar kilátásban, javarészt felfelé, merthogy ott van a látnivaló, mikor az út túloldalán valami oda nem illő bukkan fel. Egy pillanat az egész, ahogy elsuhanunk mellette, nem is láttam jól, délibábos lidércnyomás, gyufavékony lábacskákon imbolygó, puffadt pocakú, csontsovány fekete folt.

-Egy kölyökkutya ment az út túloldalán, állj meg! - kiáltom, Gábor belelép a fékbe, nekem leesik a tantusz, hogy nincs hol megállni, mert keskeny az út, mögöttünk jönnek, szembe jönnek, szevasz világ, itt fogunk megdögleni, meg a kutya is. Gábor szerencsére jobb helyzetfelismerő képességgel rendelkezik, mint én, seperc alatt megfordul (hogy hol és hogy, nem tudom), és elindulunk visszafelé - a kölyök így már szembe fog jönni velünk, ha szerencsénk van, addig nem ütik el. Pont egy kis pihenőrész következik, Gábor lehúzódik a kocsival, én kipattanok, várjon meg, itt kell legyen a kutya a közelben - és valóban, úgy 60 méterre tőlünk a kanyarban fel is tűnik az aprócska pötty.



Utólag készített fotó, itt már nincs útikutya - és persze ez volt az egyetlen autómentes pillanat is.

Sosem tartottam magam optimális akciófilm-főhősnek. Most sem kell semmi extrát csinálni. Se bankrablás, se világmegmentés, se bomba-hatástalanítás az utolsóutáni pillanatban, csupán egy csoffadt kiskutyát kell felmarkolni az út széléről, és nekem rogyadozó térdekkel mégis a torkomban dobog a szívem. Az ominózus csoffadt kiskutya a fejét leszegve közeleg a tőle fél méterrel elsuhanó autók mellett, annyit levett a világról, hogy nem szabad a száguldó vasak közé bemenni. Most már csak abban kell bízni, hogy ha meglát, hagyja magát megfogni; az hiányzik még, hogy a megmentési kísérletemre megijedjen és beténferegjen egy autó alá. Távolról nekiálltam bűvölni, hogy ha meglát, boldog nyüsszentéssel ájuljon megmentői karjaimba, és hangosan elkezdtem beszélni hozzá, hogy ezirányú terveimet vele is tudassam.
A vakarék olyan 30 méterre lehetett tőlem, amikor észrevett. Egy pillanatra megtorpant, nekem a maradék szívverésem is megszűnt létezni, most fog bependerülni egy kerék alá - de nem. Bizonytalan léptekkel elindult felém, újra megállt, a szeméből olyan félelem áradt felém, hogy bőgni tudtam volna, és bevetette magát az útszéli gazba.
Odarohantam, és biztosra vettem, hogy nem fogom megtalálni, ha ő nem akarja - márpedig csekélyke közjátékunk alapján nem akarja. Azt sem láttam pontosan, hol váltott be a susnyásba, el is kúszhatott, mire odaértem. A saccolt helyen átmásztam a szalagkorláton, alaposan körülnéztem, sehol semmi. A növényzet nem mozog, nem zörög, az aprólék vagy messze jár már, vagy itt lapul a közelben. Szólongatom, pisszegek, semmi. Micsoda hülyeség ez az egész, otthon millió gond, 9 négylábú kutya meg egy háromlábú rehabos, létszámstop, Gábor vár az autóban, itt meg tüskés dzsindzsa meg egy láthatatlan kutya. Most kell olajra lépni, úgysem találod meg, súgja az eszem, de közben a lábam láthatatlan erőktől vezérelve már nekiáll lefelé kapaszkodni a meredek lejtőn. Remek programkilátások, ha nem hánytam volna eleget a héten, most még össze is kaszabolom meg töröm magam, miközben gőzöm sincs, hol a kutya. Sebaj, játsszunk ösztönállatosdit, megérzésre megyek. Alattam a meredek alján bő 20 méterre egy folyó van, ott vagy visszafordulok, vagy megfulladok, és mindeközben vagy találok kutyát, vagy nem. Ahogy rövidnadrágosan-szandálosan elkezdek lefele ereszkedni, belémcsap egy kispolgári gondolat, hogy legalább egy farmerért visszamehetnék a kocsihoz, épp elég baja van a bőrömnek enélkül az expedíció nélkül is, de elhessegetem, és gyerünk tovább. Kiabálni nincs értelme, Gábor úgysem hallja meg a többi kocsi zajától,a kutya frászt kap, és minden perc számít.

A földön egy lehetetlen, apró fekete kupac derengett át a gazokon, legnagyobb döbbenetemre a kiskutya volt az. Olyan gyenge volt, hogy igazából menni se tudott az aszfaltról lekerülve. Tehetetlenül hevert, szemében a rám meredő rettegés, próbálom megnyugtatni, ne félj, kishaver, minden rendben lesz, ő nem menekül, nem mozdul, talán rendben lesz tényleg minden. Óvatosan hozzáérek, hogy felvegyem, de jó is lenne, ha szolid hatásvadász cidrizés után boldog megkönnyebbülés árasztaná el...

Hát nem nyert. Az óvatos érintésre olyan velőtrázó sikollyal kombinált célirányos harapási kísérletet kaptam válaszul, hogy kis híján legurultam a komplett csalános-szedres-kitudjamilyen dzsindzsát letarolva, plusz felébredt bennem a küzdőszellem: ha már idáig bemásztam érted, szargombóc, most már nem menekülsz a menekülés elől. Nem kell nekem örülnöd, ha harcolni akarsz, harcolj, de megfoglak és kiviszlek, ha a fene fenét eszik is.
Bal kézzel figyelemelterelő hadművelet, jobb kézzel tarkóbőr-megragadás, aztán iszkiri, kifele-fölfele a torkaszakadtából ordító mentvénnyel. Remélem, a szerb turisztikai kiadványok szerkesztői felvesznek minket exklúzív helyi látványosságként, elvégre nem mindennapi lehetőség, hogy az arra autózók az út mentén egy összekaszabolt, sápadozó menhelyest lássanak nyargalni, messzire oldalt kinyújtott kezében egy üvöltve-sikoltva fityegő férges-tetves kutyakölyökkel, aki sikongatás közben kapkodó nyaktekergetéssel igyekszik megharapni kéretlen fuvarosát.
Gábor elindult felénk segíteni, de annak nem sok értelmét láttam, hogy magam helyett őt haraptassam meg, így elfúló "pulóvert!" segélykiáltással vázoltam a mentőakció következő lépését. Szerencsére nem csak kutyát találtunk, hanem az autóban egy rozoga kartondobozt is. Dobozba pulóver, pulóverre kutya, kutyára doboztető. Se nem stabil, se nem EU-konform, de szükségmegoldásként tökéletesen megfelelt; ezt mentvényünk is így gondolta, mert ahogy rátettük a doboz tetejét, abbahagyta a sikítást, és az átélt megpróbáltatásoktól kimerülve legott mély álomba merült.



-Bocsánat - mentegetőztem. Én mondtam, hogy menhelyes csajjal nem érdemes kezdeni. Nyaralni menni meg pláne.

Gábor a világ legrendesebb pasija. Egyrészt megértően bólogatott (mert nekem mindig igazam van ugyebár, hát persze hogy ebben is), másrészt ki sem volt akadva, pedig jogos lett volna. Nyaralási levezetőként lett egy összeszabdalt, jobb kezén kutyafos-jellegű foltokkal bíró csaja, meg a kedvenc pulóverén egy mindennemű külső-belső élősködőkkel ellátott, hullafáradt, harapós és fosós kutyakölyke, amit még át is kell csempészni a határon.
-Nevet kell adni neki. Elegem van a kutyaelnevezésekből!!!! Hol vagyunk most?
-Nem tudom pontosan, Nis felé megyünk.
-Nis, hát, az elég vacak kutyanév.
-Akkor legyen ELMI, elvégre onnan jövünk. És hány kutyát hívhatnak úgy, hogy European Light Microscopy Initiative???



A fénymikroszkópos konferenciák életet mentenek. Velem pedig tényleg nem érdemes nyaralni menni.

Történetünk hamarosan folytatódik: eláruljuk az információra éhes olvasóközönségnek, hogyan kell kutyát csempészni.



<< 2011. június 12, 23:55, vasárnap 2011. június 10, 14:35, péntek >>


vissza

Támogatóink

Pfizer Kft.
MAPE - Magyar Patkolókovácsok Egyesülete
balanszFILM - Zakumentumfilm
Kopperdák Stúdió
Nyeregvilág

Napló archívum

2017 (1)
2016 (3)
2015 (6)
2014 (49)
2013 (81)
2012 (119)
2011 (188)
2010 (216)
2009 (222)
2008 (271)
2007 (248)