2011. augusztus 11, 16:00, csütörtök




Ez hosszú lesz, csipetnyit kiábrándult, és sokaknak kiábrándító. Lesz, akit felháborítok, lesz, aki hátat fordít nekünk, és reményeim szerint lesz, aki elgondolkodik, és átértékel ezt-azt. Van olyan gondolat, ami bő egy éve piszkál, van, ami frissebb, és van, amivel csak hosszú emésztgetés után tudtam megbarátkozni, és bár most sem érzem teljesen magaménak, el kell ismernem a létjogosultságát. Több témát sűrítettem egy posztba, nem egészen így terveztem, de így alakult, mégpedig a gerendási póniügy kapcsán, amiről amúgy is meg akartam írni a saját véleményemet - végül hozzácsapódott a többi is. Lesz, ami kimarad, lesz, ami folytköv, szóval hozom a szokásos összeszedett formámat is.

A kiindulási sztorit alighanem mindenki ismeri: Gerendáson egy póni itatáskor átharapta a gondozója torkát, (később kiderült, hogy a gondozó ittas volt), és a férfi belehalt sérüléseibe. A tulajdonos eleinte el akarta altatni a pónit, az állatvédők tiltakoztak, kisebb mozgalom bontakozott ki a négylábú megmentésére, úgyhogy a póni valószínűleg értékesítésre kerül.

Én a magam részéről annyit tudok, hogy - bár az életem az állatokról szól - a ló (kutya, macska, akármi) nem ember, bármennyire is szeretjük. Az állat nem ember, az állat nem tárgy, az állat nem játék - és ebbe belehalt valaki. (Az ember-állat alsóbb/felsőbbrendűségi vitájába most nem mennék bele, más összefüggésben, de megírtam a véleményemet itt.)

Lehet, hogy ez a póni világéletében egy kedves, szelíd, megbízható ló volt, és ez a további életében is így maradna. Lehet, hogy amúgy is hajlamos volt a csipkedésre, harapásra. Igazából minden lehetséges, nem ismerjük az egészen pontos részleteket. Gondoljanak az állatvédők bármilyen eltévelyedett, szőrösszívű féregnek, tökéletesen megértem a tulajdonos első döntését, hogy el akarta altatni a lovat - én sem vállalnám a felelősséget, hogy ez még egyszer megtörténhessen, akkor sem, ha minimális az esélye. Azokat is megértem, akik védik a pónit, persze, az állat soha nem tehet semmiről, így vagy úgy, de mindig az ember a hibás. Gyakorlatilag az összes elméletet megértem, kiegészítve azzal, hogy - bár nagyon, nagyon nem akarom beleképzelni magam a helyzetbe - ha nálam ilyesmi történne, és a ló részéről szerencsétlen véletlen az egész, lehet, hogy hirtelen felindulásból keresztülzuttyanna rajta egy vasvilla. Van olyan, hogy véletlenül beleugrik, istenkém.

A harapást lórészről határozottan agresszív, úrhatnám dolognak tartom, kicsit más, mintha a ló a tarkójával loccsantotta volna szét a szerencsétlen fickó fejét, miközben egy pofon elől menekül. Tök mindegy a körítés: egy ló NE harapjon oda az embernek. A póni védelmében elhangzott, hogy a harapásnak bizonyára oka van, csakhogy az eredmény szempontjából totálisan mindegy, hogy a lónak rossz emlékei vannak, vagy viselkedészavaros - veszélyes és kész. Nem az állat hibája, ha rossz idegrendszerű, elrontott - az emberé, hogy ilyenné tette, és az, hogy bármi legyen az ok, meghagyja veszélyforrásnak. Egy állat ne öljön embert, se véletlenül, se készakarva.

Igen, a lovazás veszélyes üzem, történhetnek balesetek, és sajnos történnek is. Sok baleset elkerülhető, megelőzhető lenne, persze utólag könnyű okosnak lenni. Nem valószínű, hogy a vérpóni előre eltervelten gyilkolni akart. Lehet, hogy csak a véletlenek szerencsétlen egybeesése hozta úgy, hogy a ló pont ott, pont úgy harapta meg az elhunytat - többek szerint, ha az áldozat vállát harapta volna meg, a férfi két nap múlva már el is felejti. Lehet. Meg az is lehet, hogy az ilyen teóriákra mondják a bölcsek: ha a nagymamámnak töke lett volna, ő lett volna a nagypapám.A fickó meghalt, ezt már nem fogja tudni visszacsinálni senki.

Aki mindenáron meg szeretné menteni az amúgy tökismeretlen pónit, annak sok sikert, azért megkérdezném, hogy ha egyszer véletlenül a megmentő barátját, neadjisten gyerekét kapja fogvégre, az illető akkor is kielemezi-e majd a helyzetet, hogy nem a ló hibás, és megnyugszik a végeredménynél. Persze 99,9 %, hogy ha a ló megússza élve, nem rágja el többé soha senki nyakát. Lehet, hogy soha többé nem harap meg senkit, lehet, hogy csak egy felnőttet kap oldalba, lehet, hogy csak egy kisgyerek arcába harap bele életre szóló nyomot hagyva (történt már ilyen, nem is egyszer...) Tényleg megéri a kockázat, főleg úgy, hogy nem ismerjük a pontos részleteket? Tényleg nincs más segítségre szoruló állat kis országunkban, hogy egy halálos balesetet okozó póni életéért kell össznépi mozgalmat indítani?

Volt, aki azt mondta, hogy állatvédőhöz méltatlanul, kívülállóként viszonyulok ehhez az egészhez. Ez tulajdonképpen igaz. Muszáj volt megtanulnom kívülről is látni a dolgokat, ugyanis az a helyzet, hogy egyrészt nem vagyok szent, és minél többet tapasztalok, annál inkább igyekszem nem belebolondulni a saját életembe, másrészt pedig egyre jobban eltávolodom a "mentsünk meg mindent" irányvonaltól. Ennek több oka van. Az egyik, hogy talán a vészes öregedésemnek, talán a menhelyi történeteknek köszönhetően kezdem belátni, hogy a lelkesedés szép és jó, de messze nem elég. Érzelmekkel nem lehet állatot menteni.

Hatások, emberek, ügyek, akikkel-amikkel "véletlenül" kerültem kapcsolatba. Apró szeletek az Életből, Aranka és a tiszadobi állami gondozott gyerekek, a Zakumentumfilmet forgató Tóth Artin, akinek csontvelő-transzplantált gyerekekről szóló filmjét (Érintettek I, II, III) kötelezővé tenném, minden szempontból. Sorsok, új szempontok, és eljutottam oda, hogy kétségek merültek fel bennem a saját megvalósult álmommal kapcsolatosan. Tényleg van értelme annak, amit csinálok? Jól csinálom, ha változtatok, akkor jó irányba változtatok? Van létjogosultsága annak, hogy adott esetben egy állat gyógykezelésére több százezer forint is elmehet, miközben napjainkban gyerekek és felnőttek ezrei éheznek vagy küzdenek az életükért?

Sosem szerettem azt az ellentétet, ami a két tábor között feszült: az embereken segítsünk, vagy az állatokon. Úgy voltam/vagyok vele, hogy mindenki ott és úgy segítsen, ahol és ahogy tud, lehetősége, affinitása szerint.
Ugyanakkor eljutottam odáig, hogy egyre inkább besokallok az "állatvédők" mentalitásától, szemellenzősségétől. Taszít, hogy a fajtánk 95 %-a azért lesz állatvédő, mert az emberekkel képtelen normális kapcsolatot fenntartani, és az állatokon éli ki a szociális igényeit. Taszít az antropomorfizálás, a majomszeretet. Taszít a hangnem, az acsarkodás, a vetélkedés, mikor elméletileg jó célt szolgáló karitatív szervezetek uszítják a híveiket, hogy az ő ügyük igenis fontosabb, és nemáhogy az autista gyerekek vagy a hajléktalanok fontosabbak és többen támogassák őket, bunda. Taszít, hogy nem látjuk be, túl nagy a probléma ahhoz, hogy az eddigi módszerekkel meg tudjuk oldani. Taszít az önsajnálat, a vádaskodás, a felelőtlen állatgyűjtés, hogy túlvállaljuk magunkat, az elvakultság, hogy nem vesszük észre, hogy megoldani nem tudjuk, csak halmozzuk a problémát, hogy mi magunk rontjuk le az állatvédelem megítélését. A fenenagy jószándékunkkal magunk alatt vágjuk a fát, és közben nem jutunk előrébb egy tapodtat sem.

Változtatni kell gyakorlatilag mindenen.

A saját tevékenység racionalizálása lesz a legnehezebb. Felismerni és elfogadni a világ korlátjait, de főleg a sajátjaimat sokkal nehezebb, mint mindenáron, mindent menteni akarni. Ami az általános ügy (szemléletformálás, ivartalanítás/chip fontossága stb) mellett az egyed szintjén fontos: az állatnak legyen szép élete és ha a szükség úgy hozza, gyors és könnyű halála. Az állat a mában él, nincs jövőképe, nem szövöget terveket, hogy holnap és az elkövetkezendő iksz évben mekkorákat fog rohangálni a legelőn, vagy hogy fogja körbepisilni az udvart. Ha a jelene boldog, az állat jól érzi magát és pont. Egy jól kivitelezett altatás a jószág számára nem különb, mint egy műtéti beavatkozás előkészítése, csak az ember tudja, hogy nincs belőle visszatérés. Az altatás az ember tudatának, lelkének fáj, nem az állatnak.

Nem, egyáltalán nem azt mondom, hogy az altatás jó dolog. Állatvédelmi szempontból az altatás kényszermegoldás az emberi felelőtlenség által előidézett kilátástalan, mocsok helyzetre, legyen szó akár az irdatlan mennyiségű kóbor kutyáról, vagy éppen egy potenciális veszélyt jelentő póniról. Csak egy példa: elkeserítő, hogy évente kutyák ezrei pusztulnak el nyomorultul több hetes szenvedés után a gyepmesteri telepek koszos-bűzös, szűk ketreceiben. Az aktuális (nyugodtan nevezhetjük kilátástalannak) helyzetben az lehet az egyetlen megoldás, hogy olyan állatvédő szervezetek veszik át a gyepmesteri telepek működtetését, akik egyrészt méltó körülményeket és ellátást tudnak biztosítani a bekerülő állatoknak, másrészt fel tudják/merik vállalni, hogy az altatás szükséges rossz, és meg merik hozni azt a döntést, ami igazából az embernek a legnehezebb. Hiába van elvileg minden élőlénynek joga az élethez, ha egyszer a körülmények miatt vannak, akik ezt nem tudják érvényesíteni - a mi felelősségünk, hogy megmentés címén vegetációra ítéljük az adott állatot, és iszonyatos költségek mellett csak tovább halmozzuk a problémát, vagy túllépünk a saját jó közérzetünket szolgáló önzésünkön, és nehéz, de felelős döntést hozunk. Nem tartom az altatást optimális megoldásnak, de amíg az általános szemléletformálás és az ivartalanítás/chipezés elterjedése nem vezet el odáig, hogy az üresen tátongó menhelyek úgy keressenek mentendő állat után, addig sajnos az altatásnak komoly létjogosultsága van. A cél az kellene hogy legyen, hogy ha egy menhelyi állat altatásra is kerül, addig megfelelő körülmények között élhessen, és ne felejtsük el: nem az altatás a legrosszabb dolog, ami egy állattal történhet. Tudom, hogy ezt a részt (is) nagyon sokan ki fogják forgatni, de ezzel nem tudok mit kezdeni - azt gondolom, hogy aki (félre)érteni akarja, az (félre)érti.

Póniügyileg: nem szabad egy állat életének indokolt, kíméletes kioltását állatkínzásnak nevezni. XY által indokolatlannak tartott eutanáziának esetleg, de vegyük észre a különbséget.

Hogy hogy lehetne az állatvédelmet racionalizálni? A kulcsszó a hatékonyság - meg kell tanulnunk, hogy az általános ügy (esetünkben az állatvédelem) előbbrevaló, mint az egyed ügye. Nincs se kedvem, se jogom megítélni, hogy melyik alapítvány mit, hogy csinál. Ez az ő dolguk, ill. a támogatóiké, akik jó esetben tudják, hogy mire adják a pénzüket. Talán csak az én privát hisztim, hogy irreálisnak érzem, hogy adott esetben egyetlen kutya/ló/vízidisznó műtétjére/elhelyezésére többszázezer Ft elmehet, miközben ugyanazt a pénzt ivartalanításra fordítva 10-20 szuka szaporulatát előzhetjük meg, ami egy éves szinten száznál is több mentendő kiskutyával jelent kevesebbet . Az megint más kérdés, hogy sokszor a balesetes, pl. rommá tört csípőjű kutyáknak több hónapos kínszenvedés a felépülésig vezető út. Gazdis kutya esetében természetesen a tulajdonos dolga, hogy felvállalja-e a műtétet és költségeit, de alapítványok esetében erősen kérdőjeles, hogy - megint csak elkülönítve az általános állatvédelmet és az egyedet - a ráfordított összeg tényleg ott lesz-e a legjobb helyen.

Még nem tudom, mi lesz ennek a posztnak az eredménye. Lehet, hogy az eddig is csekélyke támogatásunk beesik a béka feneke alá és teljesen ellehetetlenül a helyzetünk. Lehet, hogy páran elgondolkodnak és új lehetőségeket látnak meg. Azt tudom, hogy az állatvédelem továbbra is szívügyem, és a racionális állatvédelemmel párhuzamosan hidat szeretnék építeni a segítségre szoruló állatok, ill. a segítségre szoruló emberek között. Volt egyszer egy álmom egy lómenhelyről, amit mindenki kinevetett és elérhetetlennek tartott. Ez az álom megvalósult, aprócska probléma, hogy én közben ébredezni kezdtem, hovatovább gondolkozni, és súlyos fenntartásaim lettek a saját álmommal szemben.
Vacak dolog, mikor az ember szkeptikus fintorgással áll a saját stabilnak gondolt ideológiája romjai fölött. Józan ésszel visszagondolva én is gyakorlatilag mindent rosszul csináltam, ezzel együtt nem bántam meg semmit. Ez a folyamat vezetett el a most elért pontig, de tudom, hogy változtatnom kell, mind a saját életem, mind az érdemleges állatvédelem érdekében. Nem tudom, pontosan mi lesz, hogy lesz, hiszen alapítványról lévén szó, nem csak rajtam múlik a folytatás. Azt érzem, hogy ismét rátaláltam a saját, új utamra és célomra. Majd meglátjuk, hogy az új útból egy nehéz, de állatvédelmi és társadalmi szempontból egyaránt hasznos cél, vagy egy méretes pofáraesés lesz.

Ha valakinek észrevétele, kérdése van, az írja a vendégkönyvbe, az érdemleges felvetésekre jövő héten reagálok a blogban, holnap reggeltől hétfőig reményeim szerint nem leszek netközelben.






<< 2011. augusztus 16, 11:08, kedd 2011. augusztus 10, 23:43, szerda >>


vissza

Támogatóink

Pfizer Kft.
MAPE - Magyar Patkolókovácsok Egyesülete
balanszFILM - Zakumentumfilm
Kopperdák Stúdió
Nyeregvilág

Napló archívum

2017 (1)
2016 (3)
2015 (6)
2014 (49)
2013 (81)
2012 (119)
2011 (188)
2010 (216)
2009 (222)
2008 (271)
2007 (248)