2011. augusztus 29, 17:19, hétfő




Hosszú, soha meg nem oldódó probléma ez a ló-örökbefogadásosdi cirkusz.

Nincs olyan nap, hogy ne kapnék telefont: lovat szeretnének örökbefogadni. Ezzel több bökkenő is van:
a honlapra le vagyon írva, hogy NEM adunk ki lovat idegennek. (Jótanácsként elhangzott, hogy azt írjam: egyáltalán nem adunk ki, ezzel viszont az a baj, hogy egyrészt én is örülnék, ha lennének új, megbízható örökbefogadóink, másrészt visszás úgy feltenni a már örökbeadott lovainkról kapott beszámolókat, fotókat, hogy közben állítólag nem adunk ki lovat.)
Biztos én vagyok rosszul bekötve, de ha bármiről (tárgyról, szolgáltatásról stb.) érdeklődni szeretnék, előtte veszem a fáradságot és tájékozódom, az internet korában ez már nem olyan őrületes probléma. Így például, ha lovat szeretnék örökbefogadni a Zakuszka-tanyáról, akkor azzal az erővel, hogy kikeresem a telefonszámot, rákattintanék az örökbefogadás menüpontra is, ahonnan megtudhatnám: ismeretlenként nem fogok zakutanyasi lovat kapni, sőt jó eséllyel nincs is olyan ló, ami nekem való.

Sajnos eljutottam odáig, hogy ha ismeretlen számról hívnak, görcsbe rándul a gyomrom, ökölbe szorul a kezem, és elkezd a vérnyomásom az egekbe szökni: már megint egy önjelölt örökbefogadó, aki a számomat megtalálta, de a kérdésére a választ már nem. És ő csak egyszer hív fel, nekem viszont minden napra jut ebből egy, vagy öt, néha több is, akkor bizony nem tudok hozzá jó képet vágni. Már csak azért sem, mert az elemi udvariasság szabályaival sincsenek általában tisztában: egyrészt illenők bemutatkozni, másrészt pedig, ha felhívunk egy vadidegent (reggel hattól este tízig tartó intervallumban, hétköznap, hétvégén, tökmindegy, legalábbis a hívóknak), illik megkérdezni, hogy nem telefonálunk-e alkalmatlan időpontban, főleg, hogy egyrészt mi szeretnénk valamit, másrészt ha érdemleges kommunikáció következik, akkor az bizony nem fél perc lesz.

A tapasztalatok szerint az önjelölt örökbefogadók 10 %-a tud bemutatkozni, és mondjuk 5 % kérdezi meg, hogy rosszkor hív-e. Erre a megnyilvánulásra én is átkapcsolok jófej üzemmódra, és lovat ugyan nem adok, de összekaparom a régmúlt jólneveltségemet, ugyanis az a helyzet, hogy alapjáraton szeretek emberi hangnemben kommunikálni, sőt szoktam is. Ellenben ha valaki csak úgy felhív, és már löki is a magáét, akkor átkapcsolok flegma minimálinfós üzemmódba, ami valóban nem nevezhető barátságosnak (bár köszönök, nem mondok csúnyát, válaszolok stb), viszont jelentősen megkönnyíti számomra a túlélést. Miután ezügyben direkte le lettem már bunkózva, nekiálltam önkritikát gyakorolni, melynek keretében megkérdeztem Gábort, hogy tényleg bunkó vagyok-e ilyenkor. Első nekifutásra közölte, hogy igen, aztán kiegyeztünk abban, hogy nem "bunkó" vagyok, hanem "genyó", írásban ugyanis nem lenne feltűnő az a negatív többlettartalom, amit a rövid csevelyekben megjelenítek. Átgondoltam, elfogadtam, ugyanakkor jelezném: emberből vagyok, és igenis, elfáradtam, elegem van, idegileg és fizikailag taccson vagyok, a problémák gyűlnek, és nem tudok az elvárások szerint jó képet vágni mások lustaságának és figyelmetlenségének az eredményéhez, ami zaklatásszerű telefonok formájában jelentkezik.

Gábor azt mondta, "a vevőnek mindig igaza van". Ezt elfogadom, csakhogy van egy kis bökkenő: menhelyügyben nem vagyok szolgáltató. Nem hirdetek saját lovat se eladásra, se örökbeadásra, nem vagyok ügyfélszolgálatos, és végül, de nem utolsósorban egy büdös kanyi vasat sem kapok az alapítványtól, ellenben vakarhatom a fejemet, hogy a számla nélküli kiadásokat miből rendezzem. Nem feladatom azoknak a felvilágosítása, akik lusták két célirányos kattintással megtudni azt, ami sosem volt titok: nem adok ki lovat ismeretlennek, ugyanis nem megszabadulni akarok a gebéktől, hanem felelősen megoldani a hátralevő életüket, és nincs kapacitásom ellenőrizni az új tulajt és a körülményeket. Telefonon mindenki azt mond, amit akar, a körülmények mindig optimálisak, a hozzáértés mindig adott. Mindig, minden szép és jó, és az ilyenek vége mindig pofáraesés és ló-visszamentés, ezért aztán már bele sem megyek.

Az ismeretlenség nem egy megváltoztathatatlan állapot. Be lehet kerülni a menhelyes körbe, kismillió módon lehet segíteni az alapítvány tevékenységét, merthogy a másik szabály: csak olyan kap lovat, aki előtte letesz valamit az asztalra. Egyrészt azért, mert az emberek nem tudják megbecsülni azt, ami ingyen az ölükbe pottyan, másrészt azért, mert aki nem engedheti meg magának, hogy egy alapítványt valamilyen formában támogasson, az plusz egy lovat sem fog tudni becsülettel ellátni, harmadrészt meg a leggyakrabban elhangzó örökbefogadói indoklás az, hogy az illető önzetlenül segíteni szeretne egy rászoruló állaton.

Ezzel is szokott lenni egy kis bibi, ugyanis az önzetlen segítség szinte mindig lovagolható lóra irányul. Az csak egy dolog, hogy nem értem, miért akar valaki innen menteni, ahol a már megmentett lovaknak jobb dolga van, mint a legtöbb hobbira vagy sportra tartott fajtársuknak. A "csak hobbira kell" hozzáállással nem tudok azonosulni, ugyanis az egészségügyi okokból leselejtezett nyomik az esetek többségében NEM alkalmasak lovaglásra. Egy sánta lovat nem lehet terhelni oszt pont - ha mégis dolgoztatják, az súrolja az állatkínzást, enyhe "hobbi" terhelésnél kicsit súrolja, nagyobb terhelésnél nagyon súrolja. Persze van olyan eset, mikor adott állat, adott körülmények között, adott munkára alkalmas lehet, pl. enyhén kehes ló legelőn tartva még jó lehet lájtos terepekre, de ez is többtényezős dolog. Ha valaki tényleg önzetlenül segíteni szeretne egy rászorulón, akkor az lenne a logikus, hogy pl. Neont akarja, aki 26 éves, roggyant, és óvni kell a többitől. Ja, hogy bármikor elpusztulhat, oda kell rá figyelni és nem lovagolható? így nem kell? Akkor tegyük már félre ezt a meg akarok menteni egy rászorulót-szöveget.

http://www.zakuszkatanya.hu/images/DSCF8663_1.jpg

Félreértés ne essék, nem baj az, ha érdekek találkoznak, sőt. Nem baj az, ha valaki csak használható lovat szeretne örökbefogadni - az a baj, ha nem fogadja el a játékszabályokat, tájékozódni lusta, viszont alanyi jogon elvárja, hogy az ajánlatára boldog sikkantással és lószállítással reagáljak.

Tudomásul kell venni, hogy az örökbe(fog)adás bizalmi dolog, és felelősség mindkét fél részéről, mégpedig a harmadik szereplő, a ló érdekében. Van, aki magától rájött, hogy ismeretlenként komolytalan dolog telefonon bejelentkezni örökbefogadónak. Vette a fáradságot és írt egy korrekt levelet. Nem voltak elvárásai, elmondta, hogy mit szeretne, és ami fontos, de el szokták felejteni - ő mit tud adni. Nem nekem, a lónak. Leírta a körülményeket, lehetőségeket és korlátokat, csatolt képeket, megírta, hogy bármilyen megoldás érdekelné, a tulajdonjoghoz sem ragaszkodik, hiszen ez bizalmi dolog - én megbízom benne annyira, hogy jó helyre kerül a ló, ő meg megbízik bennem annyira, hogy nem veszem vissza csak úgy, ok nélkül. A levél nem csak udvarias és intelligensen megírt volt, hanem felelősséget is sugárzott. Nem volt olyan lovam, ami alkalmas lett volna a célra, ill. ha lett is volna, macerás lett volna az ismerkedés, ellenőrzés, és jártunk már pórul hasonló módon, nem véletlen az egyes számú szabály, idegennek NEM... Szerencse is kellett a végkifejlethez, de pár nap múlva a levélíró hölgy kapott egy telefonszámot, majd egy örökbefogadott, hobbi használatra alkalmas lovat. Ilyen is van, de a szerencsén kívül kellett hozzá a hölgy hozzáállása is.

Sok tépelődés és kudarcélmény kellett ahhoz, hogy az aktuális örökbefogadási rendszerünk kialakuljon, és a tapasztalatok gyűlésével párhuzamosan alakulni is fog. Régi megkeresések nyomán jártam több helyen, beszéltem az örökbefogadókkal, szigorú szerződéseket írtunk, és mégis ami ló ismeretlenhez került, azt egy éven belül győztük visszamenteni. Ha valaki ezek után nem érti meg, miért alap az, hogy "csak ismerősnek, aki rendszeresen segített" (és nem abban a reményben, hogy hátha adok cserébe egy bogót), azzal nem tudok mit kezdeni. Nem az össz-segítség értéke, hanem a jó szándék gesztusa számít. Nem számoltam ki, hogy mennyit érhettek a sikeres örökbeadással új gazdihoz került lovaink, Lecsó, Hekuba, Öcsi, Gilmore, és nem forintosítottam, hogy az új gazdik az örökbefogadás gondolatának felmerülése előtt, ill. után mennyit segítettek, mert nem ez számít, hanem az, hogy önzetlenül, lehetőségeik szerint támogatták az alapítványt. Akár felszereléssel, gyógyszerrel, takarmánykiegészítővel, munkával, utalással, a variációk végtelenek... És mindeközben megismerhettük egymást. Egyik örökbefogadás sem úgy indult, hogy a jelöltek nekiálltak volna lóért nyomulni, én kerestem meg őket az ötlettel, mert az ehhez szükséges bizalomnak volt alkalma kiépülni. Nem kapkodtunk el semmit, mindenki mérlegelhette az esetleges kockázatokat és mellékhatásokat, döntés előtt eljöttek a lóval ismerkedni, kipróbálni. Senki nem árult zsákbamacskát, én tudtam, hová adom a lovat, ők meg tudták, mit kapnak, van-e valami baja, rossz szokása. Így is lehet, és felelősségteljesen, ember és állat érdekében csak így szabad.

Nem fogom aranyszabályként feltenni a honlapra, hogy rendszeres támogatás után lehet örökbefogadónak jelentkezni, mert ez továbbra sem ilyen egyszerű, és ahhoz sincs kedvem, hogy az ősszel húsz embernek kelljen magyaráznom, hogy azért, mert kétszer utaltak ezer forintot, még nem választhatnak lovat. Ha valaki biztosra akar menni, hogy a segítségért tényleg lovat kap, akkor nem segíteni akar, hanem lovat kapni, ez meg nem az én kompetenciám.

Ketten a már gazdisok közül; Öcsi

IPB kép

és Gilmore:

http://www.zakuszkatanya.hu/images/gili1.jpg






<< 2011. augusztus 30, 23:28, kedd 2011. augusztus 26, 21:22, péntek >>


vissza

Támogatóink

Pfizer Kft.
MAPE - Magyar Patkolókovácsok Egyesülete
balanszFILM - Zakumentumfilm
Kopperdák Stúdió
Nyeregvilág

Napló archívum

2017 (1)
2016 (3)
2015 (6)
2014 (49)
2013 (81)
2012 (119)
2011 (188)
2010 (216)
2009 (222)
2008 (271)
2007 (248)