2013. november 21, 11:23, csütörtök


Lecsó potty solarplexus vakkomondor

Szegény ember vízzel főz, a lökött menhelyes meg arra ül, ami van, és alkalmas a ráülésre. Sokáig nem okozott problémát, hogy nincs egészségileg és megbízhatóságilag is rendesen lovagolható lovunk (ami volt, azt örökbeadtam), jóval kevésbé buzog bennem a lovaglási vágy, mint huszonpár éve.

Igen ám, csakhogy van nekem egy Gáborom, aki szereti az állatokat, és szeretne megtanulni lovagolni. Ribicet kineveztük az ő lovának, de Ribiccel nyeregproblémáink adódtak, no meg túlságosan széles ahhoz, hogy ideális oktatóló legyen. Ez akkor derült ki, mikor Gábort egy rövid próba erejéig feltettem Lecsóra, és Ribicimádat ide vagy oda, Gábor tényleg jobban boldogult Lecsón.


Gábor keveset van otthon, és még kevesebbszer van idő és lehetőség, hogy lóra kerüljön. Lecsón talán háromszor ült, még bőven nem vettem a bátorságot, hogy lekapcsoljam a futószárat, nyüstöltük a szokásos gyakorlatokat, ügetés szár nélkül, labdahajigálás, jármód-átmenetek. Gábor és Lecsó is nagyon ügyes volt, utóbbi maximális kiegyensúlyozottsággal rótta a köröket akár lépésben, akár ügetésben. Így aztán mindenkit meglepetésként ért, mikor a tanya melletti úton mozgolódás támadt, minek eredményeképp Lecsó ugrott egy nagyot balra-előre.

Sajnos ez az ugrás pont elégnek bizonyult ahhoz, hogy életem párja egy krumpliszsák könnyedségével meginduljon hátra/oldalra, no meg a föld felé, ami Lecsót további előretörésre ösztönözte. Láttam, hogy ebből baj lesz, kiabáltam Gábornak, hogy eressze el a szárat, de ő a pillanat adta éleslátással úgy döntött, hogy ha már leesik, vígan megfogja a lovat így is, dehogy engedi el.

Ennek aztán az lett a következménye, hogy miután kisebb detonációval becsapódott a földbe (szárral a kézben nem tudott kigurulni, ugye), jól magára léptette a lovat is; szinte lassítva láttam az eseményeket, leesik jobbra, elszántan markolja a bal szárat, a drága Lecsó meg értetlenkedő pofával bár, de enged a nyomásnak, és oda fordul, ahová szerinte Gábor gondolja, a hátsó lábával gondosan rátaposva Gábor bokájára. Én persze majdnem elájultam, a saját sérülésemet lényegesen jobban bírom, mint másét.

És itt még nincs vége! Rohanok oda, abban a tudatban, hogy az uram most sántult le egy életre, ő közben feltérdelt, és hörög, mint egy tüdőlövéses Tarzan. Már a feltételezett bokatörésétől is kikészültem idegileg (utóbb kiderült, hogy lecsúszott róla a ló lába, a taposást egy kék folttal megúszta), de ettől a hörgéstől végképp bepánikolok. Gábor próbál megnyugtatni, és miközben küzd a levegőért, hogy a helyzetet megmagyarázza, kínok kínjával a következő két szót préseli ki magából:

- A solar plexusom...

Nos, én úgy be voltam tojva, hogy nem a helyénvaló megoldásra gondoltam, miszerint a párom a sokk hatására tudományos nyelvezeten közli velem, hogy ordasnagy ütést kapott a gyomorszáji idegére, nem. Úgy be voltam tojva, hogy hirtelenjében szent meggyőződésem volt, hogy a „solar plexus” igazából Gábor pacemakerének a márkáját jelöli, és nem elég, hogy Gábor kapcsolatunk közel négy éve alatt elfelejtette megemlíteni azt az apróságot, hogy ilyesmivel rendelkezik, de én most össze is törtem, mind a pasit, mind a kütyüt.

Körülbelül öt, végtelenségnek tűnő másodpercig tartott a solar plexus-rettenetem, ebből az utolsó kettőben azon gondolkoztam, hogy szükség esetén a villanypásztorra kötve újra tudom-e éleszteni Gábort. Öt másodperc után rájöttem, hogy az ijedtség hatására túlpörög a fantáziám, sőt Gábor is lélegzethez jutott egy rövid időre – tényleg csak rövidre, mert frissiben elmeséltem neki a solar plexus-verziómat, amitől legott újabb oxigénhiányhoz vezető röhögőgörcsöt kapott, és fuldokolva kérlelt, hogy maradjak csöndben, mert a bordája is nyilall a nevetéstől. Ekkorra már ott tartottam, hogy azért „solar plexus” a pacemaker márkája, mert napelemmel működik.

Gábor természetesen azonnal visszaült Lecsóra, aki a továbbiakban ismét kultúrlóként viselkedett, de azért örültem, amikor végeztünk. Gábor jól beverte a fejét, innentől ő sem tartja felesleges aggodalmaskodásnak a kobakviselési mániámat (speciel én is utálok kobakot hordani, de amióta Gábor és a kislányok lovagolnak, kötelezővé tettem mindenkinek, ideértve magamat is.) A kezén lett egy hatalmas, mélyszántásnyi „horzsolás”, kábé olyan, mintha fénysebességnél eltaknyolt volna motorral az aszfalton.

Vagy csak átesett egy vak komondoron.




<< 2013. november 26, 23:15, kedd 2013. november 20, 10:58, szerda >>


vissza

Támogatóink

Pfizer Kft.
MAPE - Magyar Patkolókovácsok Egyesülete
balanszFILM - Zakumentumfilm
Kopperdák Stúdió
Nyeregvilág

Napló archívum

2017 (1)
2016 (3)
2015 (6)
2014 (49)
2013 (81)
2012 (119)
2011 (188)
2010 (216)
2009 (222)
2008 (271)
2007 (248)