2014. szeptember 25, 18:17, csütörtök


lóhús vágóhíd felelősség

-És szereted a lókolbászt? - ez a kérdés a kötelező gúnyos vigyor kíséretében elég gyakran felmerült, mikor újdonsült beszélgetőpartnereim megtudták, hogy mentett lovakat tartok. Gondolom, poénosnak érezték a kérdést - én nem annyira, de nem olyan irányból tartom ócskának a tréfát, ahogy ők gondolják.



Részükről az lenne a kérdés lényege, hogy én ugye bele vagyok szerelmesedve ezekbe a bánatos-nagyszemű, lobogó sörényű impozáns növényevőkbe, és mekkora móka már, hogy beleverik az orromat: a lovakat megölik, sőt meg is eszik.

A halál elkerülhetetlen, és nekünk, természettől elszakadt urbánus lelkeknek megrendítő jelenség. Elméletileg volt alkalmam hozzászokni, ha nem is étkezési, hanem átsegítési szempontok alapján. Ezzel együtt még egy ismeretlen macska tetemének látványa is megvisel, de a ló, az valami más. Nem, nem azért, mert számomra szent állat lenne, szégyen-gyalázat, már rég nem az. Bánatos-nagyszemű, lobogó sörényű impozáns növényevő, erősen behatárolt értelmi képességekkel, aki minden célirányos illúziórombolásom ellenére számomra is a szabadság, a szárnyalás jelképe. A lóhalál egy ősi bálvány földre zuhanása.

És mégis. Hivatalosan azért kéne kampányolnom, hogy le a lókolbásszal, kutyák/farkasok/tigrisek elé mindenkivel, aki eme csodálatos lények húsából harapni merészel, és mégis – ha a rajongástól párás szemű lóbarátok egyetértő felháborodásomra ácsingózva felteszik a költői kérdést, hogy mégis hogy lehet megenni a lóhúst?, rezignáltan csak annyit szoktam mondani: mustárral.

Többen kifejtették már (és bizonyára most is így lesz) hogy csalódást okoztam, és egy lószerető ember nem gondolkozhat így. Márpedig így gondolkozom: nem kötelező egyetérteni, de a vágóhíd az én olvasatomban egy szükséges rossz, aminek mindaddig lesz létjogosultsága, amíg ló van a világon.

Az egyik probléma az, hogy túl sok ló van, és ennek a túl sok lónak egy része óhatatlanul a vágóhídon landol. Ez ellen persze lehet tenni, ill. meg lehet próbálni: tessék felvásárolni a vágólovakat. Először egyet, tízet, százat, ezret, pármilliót, meg persze tessék őket ellátni is. Talán nem kell részleteznem, hogy ez miért nem működik, főleg, hogy én is megpróbáltam. A "túl sok ló" problémakör leghatásosabb megoldása, ha az ember nem szaporítja a saját kancáját agyba-főbe, hacsak nem direkt vágócsikót akar (ez kicsit súrolja a nullásló-témát.)

A természetben nem fordulhat elő, hogy valamiből huzamosabb ideig túl sok van. Az agyonidealizált, lágy ölű természet nem cicózik. Ami gyenge, lassú, nem elég hatékony, vagy éppen túl sok van belőle, az elpusztul. Nehogy azt higyjük, hogy természetes szelekció áldozatává válni őrülten romantikus - ez vagy hosszú, nyomorúságos leépülést jelent, vagy stresszes, levadászás általi halált, vagy éppen a kettő kombinációját. A kegyes, gyors halál ritka a természetben.

Gyakran elhangzik az az érv, hogy aki szereti a lovakat, az nem eszi meg őket, ennyi erővel az embereket is megehetnénk.

Ez utóbbi megoldás valóban segítene megoldani a túnépesedési problémát, csakhogy van egy bökkenő: az ember ember, a ló pedig nem ember, hanem ló. Ha többeknek nehezére is esik belátni, igenis van alá-fölérendeltségi viszony.

Mit jelent a lószeretet? Azt, hogy agyba-főbe puszilgatom, és kényszeresen antropomorfizálom, csakis a saját érzelmi szempontjaimat figyelembe véve, vagy azt, hogy esetleges puszilgatás mellett szakszerűen, és a meghatározó szempontokat figyelembe véve látom/kezelem a felmerülő helyzeteket, esetleges problémákat?

Elhangzik az is, hogy a magyar lovas nemzet, már csak ezért sem ehetünk lovat.

A lovas nemzet nem zárja ki a lóevést, sőt... Tessenek átgondolni, hogy a világ mely tájai rendelkeznek komoly lovashagyományokkal, tenyésztéssel. A tenyésztés szelekción alapul, a szelekció azt jelenti, hogy bizonyos szempontok szerint kiválasztott állatokat használnak/tenyésztenek tovább, a többi meg "selejt". Bizony ez a "selejt" sokszor azt jelenti, hogy levágják, és megeszik. A nomád lovasnépeknél már valószínűleg a kiválasztási szempontok is elborzasztanák napjaink jóérzésű lórajongóit: amelyik ló beteges, azt megeszik. Amelyik botladozós, azt megeszik. Amelyik nehezen kezelhető, azt megeszik. Ez természetesen elítélhető, hiszen micsoda dolog, hogy azok a fránya mongolok a mindennapos fennmaradásért vívott küzelemben nem létesítenek lómenhelyet, ill. ha már megölik szegény pacikat, akkor miért nem temetik el őket tisztességgel.

Kedves Olvasó, van egy rossz hírem: szegény paciknak édesmindegy, hogy a haláluk után a kukacok eszik meg őket vagy az emberek. A lónak az számít, ami a halála előtt van.

Az idevágó két alapszabály leegyszerűsítve:
1., a lónak (kutyának, macskának, mélytengeri pintynek stbnek) legyen az állat szempontjai alapján minél jobbnak nevezhető élete, melynek biztosítása a tulajdonos dolga (ez sem egyszerű kérdés, de erről majd később).
2., Ha úgy alakul, hogy a tulajdonos nem tudja/akarja az állat további tartását biztosítani, és az állat életének kioltása mellett dönt (akár étkezési, akár más célból), az állat megölése, ill. az azt közvetlenül megelőző időszak a lehető legkevesebb stresszel és fájdalommal járjon.

Mik a lóvég lehetőségei?

Az áhított, békés elalvás viszonylag ritka. Az így vagy úgy elhullott ló esetében "csak" az a problémánk marad, hogy mit kezdjünk a tetemmel. Magyarországon az egyetlen hivatalosan járható út az ATEV-vel történő elszállíttatás, az eltemetés tilos. Ha valakinek van otthon pár oroszlánja, az jól jöhet, az ATEV ugyanis pocsék szolgáltató pofátlanul sok pénzért.

Altatás - megvannak a maga költségei, amire még hozzá kell számolni az ATEV-nek fizetendő összeget, ugyanis az elaltatott lovat még saját oroszlánokkal sem illik feletetni. Az így kijövő költséget nem mindenki engedheti meg magának (bármily felháborító egyesek számára, igenis vannak, akik nem hobbiból tartanak lovat.)

Lelövés - erre a gondolatra a legtöbben felhördülnek, pedig megfelelő kivitelezés esetén a ló még gyorsabban túl van rajta, mint altatáskor. Nem "szép", de a ló szempontjából tökéletesen, stresszmentesen kivitelezhető, és a hús is felhasználható marad, ha ez valakinek szempont.

Vágóhíd: leegyszerűsítve az a lényege, hogy a lovat beviszik, megölik, feldolgozzák, valaki majd megeszi (ember, kutya, oroszlán -az állatkerti nagyragadozók körében a lóhús a legnépszerűbb táplálék), és mindezért a tulajdonos pénzt kap. Az igazán elkötelezett állatvédők szerint a vágóhídon kizárólag szadista emberek dolgoznak térdig a vérben gázolva, akik az étlen-szomjan összezsúfolt, rettenetes állapotban megérkező áldozatukat még jól megkínozzák az élvenyúzás előtt.

Tény, hogy a lóhalál - bárhogy is következzen be - megrázó dolog. Tény, hogy rengeteg vágóhídon, és odatartó szállítmányon szörnyű dolgok történnek, amikről szívszorító-gyomorforgató videók készülnek. Viszont tegyük hozzá azt is, hogy vágóhíd és vágóhíd között is van különbség, és csakis a tulajdonos döntése, hogy melyiknek teszi ki a lovát. Van a rettegett "olasz társasút", és vannak kisebb vágóhidak, úgynevezett vágópontok, ahová szépen beviszi a gazdi a lovát, még utoljára megszeretgeti, és megbizonyosodhat róla, hogy a ló kínzás és fölösleges stresszelés nélkül hagyja itt az árnyékvilágot, valamint nem vezetik ki a hátsó ajtón és rakják fel egy olasz kamionra vagy adják kupeckézre. Az is tény, hogy ez komoly lelki megterhelés a tulajdonosnak, és csak akkor tudja megtenni, ha a ló érdekében a saját egóját a háttérbe helyezi. Mindenesetre sokévnyi tapasztalat után nekem a saját ló elkísérése az utolsó útra sokkal elfogadhatóbb, sőt elismerésre méltóbb megoldás, mint az, amikor a gazdi hisztérikus picsogással besírja a szeretett lovacskáját egy menhelyre, mert "már nem tudja tartani", majd két hét múlva vesz egy másikat, és tökéletesen megfeledkezik az előzőről, akit ő tulajdonképpen megmentett a vágó elől.

Ha valaki azt gondolja, hogy attól jobb lesz a világ lónépességének a sorsa, hogy ő elítéli a lóhúsfogyasztást és vadul kampányol ellene, ám tegye, de ettől még ugyanúgy lesznek vágásra szánt állatok, akiket továbbra is le fognak vágni. Kicsit messzebbre szállítva, kicsit rosszabb körülmények között. Vágni való ló mindig lesz itt is, máshol is - ha nem akarjuk, hogy szegény magyar lovak tömegesen utazzanak Olaszországba, akkor legyenek Magyarországon lóvágóhidak, ahová kis költségen, normálisan be lehet szállítani a bármily okból levágandó lovat, és ahol olyan áron veszik át az állatot, amitől érdemesebb oda adni, mint az olasznak. Ehhez sajnos az kell, hogy megvegyük és megegyük a lóhúst, ugyanúgy, ahogy azt megtesszük a csirkével, marhával, disznóval (mely utóbbi nagyságrendekkel okosabb a lónál, és mégsem siránkozik utána senki.) Itt még hozzátenném, hogy Franciaország számos hidegvérű fajtája a gallok lózabáló hajlamának köszönheti a fennmaradását.

A lóhúsevés abszolút egyéni ízlés kérdése. Ha valaki nem akarja a lovát vágóra küldeni, ne tegye. Ha valaki nem akar lóhúst enni, ne tegye. De azért próbáljuk tudomásul venni, hogy egyrészt messze nem a vágóra kerülés a legrosszabb, ami egy lóval történhet, másrészt a lónak tökéletesen mindegy, hogy mi lesz vele a halála után. Tartsuk szem előtt a két szabályt, legyen az állatnak jó élete és könnyű halála, ne lássunk mindent fekete-fehérben, és fogadjuk el, hogy nem vagyunk egyformák.

A lóhús amúgy nem csak egészséges, de finom is.
<< 2014. október 04, 17:27, szombat 2014. szeptember 22, 14:14, hétfő >>


vissza

Támogatóink

Pfizer Kft.
MAPE - Magyar Patkolókovácsok Egyesülete
balanszFILM - Zakumentumfilm
Kopperdák Stúdió
Nyeregvilág

Napló archívum

2017 (1)
2016 (3)
2015 (6)
2014 (49)
2013 (81)
2012 (119)
2011 (188)
2010 (216)
2009 (222)
2008 (271)
2007 (248)