Budakeszi (bal kéz)



2000-ben otthagytam a kaposvári egyetemet és Marócpusztát is, hazaköltöztem Pestre, és elszántan fogadkoztam; soha többé nem megyek lovas helyre dolgozni. Ismerősök lovaira alkalmi munkaként felülök, ennyi. Következetességem persze nem volt hosszú életű.

2001 márciusában szólt egy ismerős, (többek között az ő lovát is nyüstöltem Nagykovácsiban), hogy egy Budakeszin lakó francia család lovászt keres. Van egy andalúz ménjük is… Addig sem túl meggyőző ellenállásom összeomlott – na, ezt még megpróbálom. Ha másra nem is, nyelvgyakorlásnak jó lesz.

 Nem túl kreatív, de korrekt munka volt, remek körülmények, és nem utolsósorban jól megfizették. 10 lovat kellett ellátni, kettőt lovagolni, egy Villám nevű csikót belovagolni, még a családdal is jól kijöttem – túl szép volt.

 Kellemes egyhangúsággal teltek a napok, és a júniussal eljött a Lovas Juniális nevezetes eseménye is, ahol munkaadóm feleségének, Sabine-nak fellépése volt az Orlando nevű csodaszép andalúz ménnel. A bemutató nagyszerűen sikerült, utána a lovat estig kikötötték a lószállító oldalához. Szegénykém már nagyon unta a szereplést, pedig nagy sikert aratott, mivel ritka impozáns jelenség volt, azon kívül érzékeny művészlélek, dühében majd’ felborította a lószállítót, és rúgott boldog-boldogtalanra. Ekkor már gazdái is osztották Orlando azon véleményét, miszerint ideje hazaindulni, így kezembe nyomták a mén kötőfékszárát, hogy nosza, vezessem fel az utánfutóra. Gyanútlanul nekiláttam a nem túl bonyolult feladatnak; a ló szépen jött velem, beértünk az állásba, átbújtam a szügyénél lévő rúd alatt, és éppen elkezdtem volna kikötni, amikor bekövetkezett az, ami ilyenkor szokott, és amit Orlando gazdái szórakozottan elfelejtettek megemlíteni; a mén villámgyorsan hátramenetbe kapcsolt és szinte kirobbant a lószállítóból.

Efféle merényletre nem voltam felkészülve, de azéért vitézül megmarkoltam a kötelet. Orlando kövér volt és alacsony, nem lehetett több 450 kilónál, de sajna így sem tartoztunk egy súlycsoportba. Ráadásul csini lila-fehér csíkos kötőfékéhez szintén csini, lila-fehér perlonszálakból összefont kötőfékszár tartozott, aminek az esztétikai értékénél már csak a recéssége volt jelentősebb. Ha csiszolóvászonból lett volna fonva, akkor sem jártam volna sokkal rosszabbul. Orlando nagy lendülettel kivágódott, én teljes 60 kilómmal belekapaszkodtam a kötélbe, ami nagyon csini volt, nagyon durva felületű és a ló távolodásával és sebességével arányos mértékben csúszott ki a kezemből; mondhatnám úgy is, hogy cefetül szétégette. Az előttem lévő keresztrúd miatt nem tudtam utánalépni, így két választásom maradt; megpróbálom nem elengedni, és bízom benne, hogy megáll, mielőtt a kétméternyi kötél elfogy elszenesedett kezemből, illetve a második variáció; kis kacsóm jóléte érdekében elengedem, és hagyom menni a fenébe. Utóbbit szakmai önérzetem, teljes agyatlanságom és a közbiztonság nem tette lehetővé, így maradt a kapaszkodás. Orlando meg is állt a rámpa aljánál, és mintha semmi sem történt volna, mulya „valami gond van?” ábrázattal pislogott.

Kibújtam a rúd alól. A bal kezem szinte füstölt; ahogy próbáltam a ló húzásának ellentartani, befordítottam a csuklómat, így a kötél a hüvelyk- és a mutatóujjam közötti részt, illetve a kézfejem hátát nyeste szét. A változatosság kedvéért kezdtem rosszul lenni, miközben a franciák kedvesen elmagyarázták, hogy hát igen, ez szokott történni, ha nem rakják fel elég gyorsan a ló farához a hátsó keresztrudat. De ha tudják, miért nem csinálják?! Jött a jó öreg hányinger (legkedvesebb barátom, mindig mellettem van, ha valami baj ér), és balkezes lévén amúgy is aggódtam; kedvenc végtagom szétcincált maradványát szinte meg sem bírtam mozdítani, rohamosan zsibbadt, kékült, duzzadt és a jelentős mennyiségű vér mellett nem túl bizalomgerjesztő trutyi folyt belőle.

 Kiéleződött helyzetfelismerő készségemmel már nem is tiltakoztam, amikor valaki a vezetőszárat ismét a – kizárásos alapon jobb – kezembe nyomta. Rezignáltan, egy vágómarha beletörődésével ballagtam fel a mészárszékhez vezető rámpán. Átbújtam a rúd alatt…

 A jobb kezem sokkal gyengébb a balnál (persze alapállapotban), utólag sem értem, hogy tudtam megtartani vele a lovat, de megtartottam. Terjengő égett hússzag kíséretében letántorogtam a rámpán, az elegánsan két ujjam közé csippentett, kissé véres kötőfékszárat átadtam a hozzám legközelebb álló franciának, és remegő kezekkel elszédelegtem a közelben állomásozó mentősök irányába. Az egész mutatványt végignézték, úgyhogy már szeretettel vártak.

 Egy nagyon kedves lótulajdonos francia házaspár bevitt a János kórházba, ahol a szokásos rikító piros fertőtlenítővel való bepacsmagolás közben az orvos elgondolkodva nézegetett, majd megkérdezte, hogy jártam-e már itt lovas baleset miatt. Nem, mondtam, utoljára ’97-ben voltam kórházban, akkor is Siófokon. A doki arca felderült: - Ja, a Misi! Én is ott voltam!

 Kicsi a világ.

 Este „fájdalomdíjként” a teljes francia brigáddal elmehettem vacsorázni egy jónevű budai étterembe. Két kezemből csupán kettőt nem tudtam használni, így gátlástalan, kéjes élvezettel trancsíroztam és kentem szét mindent és mindenhol. Illemtanórára nagyszerű szemléltető anyagot lehetett volna készíteni rólam, persze kizárólag elborzasztó céllal. A kezemre kent fertőtlenítő szép lassan átköltözött a hófehér abroszra, az étterem dolgozóitól utólag is bocsi.

 2 nap múlva már mentem Budakeszire dolgozni, bár úgy kellett elszöknöm, Anyu nem engedett el. 4 nap múlva a csikót, Villámot kivittem az első terepére; jó lett volna, ha legalább egy kézzel tudtam volna normálisan fogni a szárat, de nem tudtam, így nem lett jó, le is estem (az viszont jó volt.) Pár hét múlva pedig minden igyekezetem és a fent leírtak ellenére úgy-ahogy meggyógyult mindkét kezem. Bal lábfejem Misi-féle amorfsága és műtéti hegei után újabb jellel lettem gazdagabb, bal kézfejemen örök emlékként azóta is ott virít Orlando alkotása.

 Sabine-nal való jó kapcsolatom akkor kezdett el meginogni, amikor 2 hétre elutaztak Franciaországba. Felköltöztem Budakeszire, hogy vigyázzak az állatokra, és közben „orvul” összebarátkoztam a szomszéd, újdonsült lótulajdonos családdal. Katinka lányuknak vettek egy Lenke nevű hároméves csikót, és a kezdő lovas–kezdő ló párosítás – mint a történelem során már oly sokszor – ezúttal sem vált be. Egy erdei lovaglás során vágtában letértek az ösvényről és felkenődtek egy fára, minek eredményeként Katinka a vállát törte el, Lenkének pedig a csípője sérült meg – körülbelül ez képezte megismerkedésünk alapját. Később kezelgettem Lenke csüdsömörét, tulajdonosokkal jókat beszélgettünk, majd Sabine hazatértekor közölte: nem tetszik neki, hogy a szomszédos A.-ékkal jóban vagyok. Ezzel a kijelentéssel nem nagyon tudtam mit kezdeni, a munkavégzésemet nem befolyásolta rossz irányba, ha átköszöntem a kerítésen, és hogy a munkaidő leteltével mit csinálok, az az én dolgom – legalábbis amíg nem gyújtom fel az istállójukat vagy nem töltöm kolbászba a lovaikat. Ez azonban nem szokásom. (Még.)

 Pozícióm egyébként is egyre ingatagabbnak tűnt; egyik reggel olyan asztmás rohamot kaptam, hogy képtelen voltam felmenni Budakeszire, és Anyu hiába telefonált, óriási sértődés lett belőle. Baj volt, hogy nem voltam hajlandó a ló orrát segédszárral a szügyébe húzatni, baj volt, hogy nem jobbról balra söpörtem, hanem balról jobbra (vagy fordítva?...), és úgy egyáltalán; az addigi általános és kölcsönös elégedettséget felváltotta egy alaptalan és sehová sem vezető furkálódás, ami az addigi álommunkát rémálommá változtatta. Na jó, ennyire azért nem volt vészes a helyzet, de már nagyon mehetnékem volt. 
 Ekkor szólt közbe az Élet, aki köztudottan nagy rendező. Egy különösen szép szeptemberi napon Sabine két asztmás rohamom közben miértisne-alapon átpakoltatott velem párszáz kisbálát a szénatároló egyik sarkából a másikba, és miközben békésen fuldokoltam, kiadta az ukázt, hogy azonnal nyergeljem fel Frysbee-t, és menjek vele és két barátnőjével terepre Első és utolsó lázadásom egy lakonikus „nem!”-ben nyilvánult meg. Leeső állak, halk koppanás.
 -Mi az, hogy nem?!
 -Semmi kedvem ma meghalni, vettem egy lovat, délután megyünk érte, itt fog lakni a szomszédban.

 Néma csend, villódzó, gyilkos tekintet. Szó nélkül kimentek lovagolni, egy óra múlva visszaértek, és a barátnők távozása után két perccel már ki is voltam rúgva.

 Délután átvittük a lovat, akarom mondani A Lovamat Budakeszire, és este 10 centivel a föld felett lebegve mentem haza. A buszon találkoztam Anyuval. Széles jókedvem igencsak meglepte.
-Képzeld, van egy jó hírem és egy még jobb!
 -Na, mesélj! Mi a jó hír?
 -Kirúgott a Sabine!
 -Te jó ég, ezek után mi lehet a még jobb hír?!
 -Vettem egy lovat.

 BAMM.

vissza

Támogatóink

Pfizer Kft.
MAPE - Magyar Patkolókovácsok Egyesülete
balanszFILM - Zakumentumfilm
Kopperdák Stúdió
Nyeregvilág

Napló archívum

2017 (1)
2016 (3)
2015 (6)
2014 (49)
2013 (81)
2012 (119)
2011 (188)
2010 (216)
2009 (222)
2008 (271)
2007 (248)