Jakab



2002.05.02., hajnali 6 óra – egy Tolna megyei falu vasútállomásán megvettem a jegyemet, kértem egyet élőállat-szállításhoz is, majd nagy nehezen felkapaszkodtam a vonatra szokásos 20 kilós hátizsákocskám és egy soron kívüli, igen érzékeny és körülményesen szállítható sporttáska becses társaságában. A vonat majdnem tele volt, így elszántan bevetettem magam egy fülkébe hetedikként. A hátizsákomat felgyömöszöltem a csomagtartóra, óvatosan ölembe vettem a riadtan szuszogó sporttáskát, és igyekeztem úgy tenni, mintha ott sem lennék. Nem bizonyultam túl sikeresnek, 6 kiváncsi szempár szegeződött rám és a nemtetszését időnként némi mocorgással érzékeltető táskára. Muszáj volt nyilatkoznom.

- Kiskutya. – Hebegtem bűbáj vigyorral (ez már önmagában ijesztő lehetett.) - Nem nagyon szeret utazni.
 A velem szemben ülő középkorú úriember tekintete egyből elborult, csak úgy sütött belőle az ellenségesség. Tessék, megint itt egy lökött tyúk az agyonputyujgatott üttyöm-pöttyöm cukorfalat zsebkutyulijával, és pont vele szemben ül azzal a fránya döggel. Szörnyű világ!

 Pár perc viszonylagos nyugalom. A betoji kiskutya azonban újfent lázadozik a táskafogság ellen, és ismét magára vonja a figyelmet. Egy idős állatbarát hölgy egyre jobban sajnálkozik…
-Jaj, szegényke, ki kellene engedni egy kicsit.
-Neeem, csak még jobban megijed.
-De jaaaj, szegényke…

 Szemben ülő úr feje egyre vörösebb, pillanatok kérdése, és táskástul kihajít az ablakon, az idős hölgy intenzív érdeklődése miatt még újságot sem tud olvasni! Ráadásul a néni egyre rámenősebb lett…
-Különben is úúúúgy szeretném megnézni!

 Az ellenállás összeomlott. Kinyitottam a táskát, melynek tartalma láttán még a morc férfiú is gügyögő olvadozásba kezdett.
-De hiszen ez nem is kutya!!
-Tényleg – törődtem bele a meghazudtolhatatlan kijelentésbe. Való igaz: a nedves orrocska, a két hatalmas, lepkeszárny-szerű papírvékony fül és a hihetetlenül giccses, óriási műszempillákkal keretezett meleg barna szemek egyértelműen egy szarvasborjúban folytatódtak. Nos, ő volt Jakab.

 Jakabot előző nap, azaz május elseje jeles napján szedtem össze egy erdei út kellős közepéről, ott feküdt összegömbölyödve, szemmel láthatóan betegen. A vízmosás-szerű út két oldala magas és meredek volt, az újszülött kisszarvas gyengének bizonyult, nem tudott az anyjával maradni, így aztán lefeküdt, és megadóan várta a sorsát.

 Gyorsan eldöntöttem, nem hagyhatom itt… Egész nap hallgathattam a jó öreg „de hülye vagy…” kezdetű mondókákat, de egyrészt már megszoktam, másrészt a reális megfontoltság sosem volt erősségem. „Hogy viszed haza, mit csinálsz vele, úgyis megdöglik.” Megvontam a vállamat (már többen szóvá tették, egyike számtalan idegesítő rossz szokásaimnak); ha otthagyom, elviszi más (aznap jelentős forgalom volt az erdőben), és ha nem pusztul el magától, a kondérban végzi. Ismerem magam annyira, hogy évek múlva is bántott volna, ha otthagyom, ha meg mindenképpen el akar halálozni, azt nálam is megteheti. Egy kicsit aggódtam amiatt, hogy esetleg kár elhozni, és mégis követni tudná az anyját, de később megvizsgálva kiderült, olyan gyengék voltak a lábai, hogy még felállni sem nagyon tudott egyedül, nemhogy menni, az is csoda, hogy az útig eljutott valahogy (gondolom, nem ott pottyantotta világra a kedves anyukája.) Az erdőt el kellett hagynia, és felcsapott fővárosi szarvasnak.

 Mire belejöttünk volna a vonatozásba, megérkeztünk a Déli pályaudvarra, ami az előző környezetnél jóval ingergazdagabbnak nevezhető. Emberek zsivaja, hangosbemondó – Jakab nem nagyon szerette.
 A villamosmegállóban urbanizálatlan szarvasborjam idegrendszere végképp felmondta a szolgálatot. Nagy gonddal, sarkosan összehajtogatott lábai össze-vissza gabalyodtak a nagy rúgkapálásban, a sporttáska megbokrosodva pattogott a májusi aszfalton. Megnyugtató csörömpöléssel közeledett a villamos.

-Valami folyik a táskájából – figyelmeztetett egy jóhiszemű és roppant tapintatlan férfiú.
-Nem baj – sziszegtem, fellendítettem a zordon pesti utazóközönség lába elé a csomagot, és feltűnés nélkül ráültem. A táska továbbra is „folyt”, a tócsa immár kedélyesen csörgedező szarvaspisi-patakocskává duzzadt, ami vígan kanyargott egy rémült arcú hölgy elegáns tűsarkúja körül. Nem mertem felnézni, ugyanakkor a villamospadló látványa sem derített fel. Sebaj, csak egy megálló.

 A Moszkva téren csöpögő csomagomat átrángattam az 56-os villamosra, ugyan kissé zaklatott voltam, de már-már célegyenesben éreztem magam.

-Üzemzavar, a villamos kiáll a forgalomból!

 Óhogyaza…! Pakk fel, villamosról le, szakadt rólam a víz és a szarvasborjú-vizelet. Átbotorkáltam a síneken, hogy a forgalomtól eltávolodva némileg megkíméljem Jakab fülét a civilizációs zajártalmaktól. 200-as pulzussal, zsibbadó aggyal és kézzel nyomogattam a telefont, törtem a fejemet, vajon melyik autótulajdonos ismerősöm szeretne egy kis szarvaspisit a járgányába annak fejében, hogy azonnal hazavisz minket. Ekkor csilingelt a villamos – mily mennyei hang! – és a vezető vadul integetett felénk; mégis továbbmegy! Határtalan szeretetet éreztem a BKV iránt, ahogy utolsó energiatartalékocskáimat felélve visszarohantam a villamoshoz. Lehet, hogy a vezető is csempészett már szarvasborjút, és átérezte a helyzetemet?...

 Egy örökkévalóságnak tűnő fél óra után végre-valahára hazaértünk. Megkötöttem az izgatottan szimatoló kutyákat, bekiabáltam az otthonlévőknek, Apunak és Petinek: - Ezt nézzétek meg! -, azzal csomagostul hátraloholtam a kertbe.

-Mit hoztál már megint?! – zengett a szokásos kérdés. Mire rokonaim utolértek, már kicsomagoltam Jakabot, aki üdvözlésképpen libbentett egyet a fülén, majd leírhatatlan kecsességgel pofára esett. Nem kellett válaszolnom – a látvány önmagáért beszélt.

 A kisborjú – aki nevétől függetlenül nőnemű volt – üdítő változatosságot jelentett a nagyüzemi mennyiségben hazaszállított kismacskák után, így senki nem firtatta, hogy is gondoltam ezt a II. kerületi szarvasóvodásdit. Meg aztán ismertek.. Anyu megkockáztatta a kérdést: tudom-e, hogy Jakab igazából Állam bácsi szarvasa, és nem számít, hogy az erdőben elpusztult volna, ha lebukunk vele, akár 50000 Ft-ra is megbüntethetnek. Kérdésre nem illik kérdéssel válaszolni, de a „miért, Te otthagytad volna?” mindent tisztázott; Anyu is elhozta volna Jakabot.

 A kert ismét átalakult; Apu a ház két oldalánál dróthálót húzott ki, így a kutyák előre kerültek, Jakab pedig az egész hátsó területet birtokba vehette. A kocsit száműztem a garázsból, néhány zsák faforgáccsal bealmoltam, lerángattam egy kempingágyat, így az éjszakai szarvastárolás is megoldódott.
 Jakab első fővárosi napja az előzményekhez képest eseménytelennek nevezhető. Gyorsan megbarátkozott a helyzettel, és 5 perc alatt elfogadott teljes értékű szarvasmamának. A cumit már minden fenntartás nélkül elfogadta, sajnos hirtelenjében csak higított tehéntejet tudtam neki adni, így elég rendes hasmenése volt. Legalább 150 apró kullancsot bányásztam ki belőle, és intenzív gyógytornába kezdtünk, mivel nem tudta kinyújtani és megterhelni az első csüdjeit. Ha nem piszkáltam, még a cumizáshoz sem kegyeskedett volna felállni, én viszont piszkáltam, így muszáj volt próbálkoznia. Első nap még beértük az álldogálás gyakorlásával (ingadozó lábakkal és eredményességgel), második nap már sétálásnak nevezhető botorkálást imitáltunk, harmadik nap már egyértelműen sétáltunk (kettőnk mutatványából egyértelműen Jakab teljesítménye volt a figyelemreméltóbb), és két hét múlva szarvasunk olyan őrült tempóban szlalomozott a ribizlibokrok között, mintha soha semmi zűr nem lett volna a lábával.

 Sétagyakorlataink nagy tetszést arattak a szomszédaink körében; komótosan ballagtam fel-alá, nyomomban a csetlő-botló Jakabbal. Időnként megálltam és bevártam, dicsérően megvakargattam a nyakát, majd miután kifújta magát, nekivágtunk a következő 10 méter megtételének. A gyógytorna korai időszakában még viszonylag meg tudtam őrizni a méltóságom romjait, de később, ahogy monotonon kocogtam körbe-körbe hűséges kísérőmmel – bizony kicsit hülyén éreztem magam.

 Első együtt töltött napunk után – meglepő módon – eljött az első szarvasborjas éjszaka. Megágyaztam magamnak a garázsban, lefekvés előtt megetettem Jakabot, beállítottam az órát, hogy 3 óra múlva csörögjön („talán akkor már éhes lesz a picike”), majd a hosszú és fárasztó nap után villámgyorsan elaludtam. Kicsit aggódtam, nehogy majd reflexből lecsapjam a vekkert és elfelejtsek felkelni (hajlamos vagyok az efféle aljasságokra), de Jakab nagylányosan megoldotta a problémát.

 Még 1,5 óra sem telt el azt utolsó etetés óta, amikor alvás közben valami furcsát éreztem. Félálomban körbetapogatóztam; a hajamból ekkor már facsarni lehetett volna a szarvasnyálat. Jakabka hasznosította az aznapi tananyagot, talpra-, azaz csülökre vergődött és elküzdötte magát a kempingágyig, ahol is egyre hevesebben követelte aznapi harmadik vacsoráját. A diszkrét hajrágcsálásra még képtelen voltam érdemlegesen reagálni, így Jakab egyre éhesebb és morcosabb lett, és mikor egy követelőzően böködő szarvasorr nagy lendülettel becsapódott a jobb szemüregembe, elkezdtem ébredezni. Az Amazon nevű lefejelős lóval összehasonlítva Jakab szerencsére nem volt versenyképes, de meglepett, hogy ez a pár kilós, reszketeg lábú vakarcs milyen erőszakosan követeli a cumisüveget. A kiszolgálás lassúnak találtatott (sajnos jogosan, a sötét garázsban hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok), és korgó gyomrú védencem dühödt nyekegéssel döfkölt orrával a takaró alá. Kimenekültem a konyhába, megmelegítettem a tejet, majd etetés után az ágyba visszaájulva okultam a történtekből, és nem állítottam be a vekkert; Jakab úgyis szól, ha megéhezik. Így is történt, az első napokban esélyem sem volt rá, hogy egyhuzamban másfél óránál többet át tudjak aludni.

 Szarvasunk napról napra nőtt, erősödött, és olyan ragaszkodó volt, mint egy kutya. A második éjszakától kezdve folyamatosan az ágy mellett aludt (ez azzal az előnnyel járt, hogy ha megéhezett, időveszteség nélkül fel tudott ébreszteni), nappal pedig egyfolytában követett. Jó időben reggeltől estig a kertben volt, és mivel a gyakori etetések miatt amúgy sem mehettem el otthonról, én is kiköltöztem Jakab mellé. Ha egy könyvvel felszerelkezve kiültem napozni, a kis lüke odaheveredett mellém, és eszébe sem jutott, hogy fél méterrel arrébb már árnyékban lehetne, elvégre neki anyu mellett a helye… Meggyötörten lihegett a tűző napon, végül kénytelen voltam napernyőt rögtönözni fölé.
 Egyszerűen lerázhatatlan volt, ha bementem a házba, jött utánam. Egy ideig szabad bejárása volt (a járólapokon történő sétálgatás jótékony hatással volt az egyensúlyérzékére), de később kezdett bebizonyosodni, hogy nem ő lesz a legoptimálisabb lakásban tartott kedvenc. Mániákusan lepisilte a szőnyegpadlót; befeküdt a sarokba, ártatlan pofával nézelődött, majd egy nagy kiterjedésű nedves foltot maga után hagyva távozott. A konyhában élvezettel rámolgatott, az ablakból lepakolta a cserepes növényeket – nem ette meg őket, csak szétszedte. Élelmezési célokra a tejen kívül kizárólag a kutyák száraztápja tudta felkelteni az érdeklődését – no meg a papírok. Az utolsó húzása házon belüli garázdálkodásai során az volt, amikor jó étvággyal elfogyasztott pár oldalnyit Anyu fordításaiból, desszertként pedig elszopogatott egy cukormentes lottószelvényt.

-Szarvasborjúnak kint a helye! – írattatott fel az újabb szabály nem létező házirendünkbe. Ha valamiért be kellett mennem a házba, Jakab kint maradt. Egy ideig ott toporgott a teraszon, orrával próbálta átbökni az üvegajtót, pár perc múlva rémült rohangálásba kezdett, és hangos nyekegéssel hívott (két esetben hallatta a hangját: cumisüveg-követeléskor, ill. ha szem elől tévesztett.) Ha a hívásra sem kerültem elő, bekucorodott egy ribizlibokor alá, és ott várt, amíg érte nem mentem.
 Szelíd kérődző létére szenvedélyesen vadászott a macskákra; becserkészte őket, majd melléjük érve villámgyorsan rájukvágott első lábaival. Ezt a macsekok gyorsan megtanulták, így később gyilkos indulatait kénytelen volt műanyag üdítős palackokon levezetni, amiket akár az asztalról is megszerzett. Nem volt kegyelem, ütötte-vágta, taposta az áldozatát, ha elfáradt, lerogyott egy kicsit pihenni, majd megújult erővel folytatta az öldöklést.

 Az etetése nem volt egyszerű; a tehéntejtől hasmenése volt, kecsketejet pedig csak méregdrágán tudtam venni. A tartása egyébként sem számított olcsó mulatságnak, rettenetes étvágya volt, egy liter kecsketej 300 Ft – kész csőd. Végső elkeseredésemben eldübörögtem kedvenc állatkereskedésembe, ahol eddig nem tudtam olyan állattartási problémával előrukkolni, amire ne találtak volna megoldást.
 Előadtam: szarvasborjú-nevelésből kifolyólag kecsketejre van szükségem, nem is kevésre. Legkedvencebb eladóm, Józsi csak elmosolyodott, már tárcsázott is, és közben megjegyezte: - Most azt hiszi, megfogott, ugye?
 Fél perc múlva kaptam egy nevet, egy telefonszámot és egy zseniális ötletet, amit saját agyszüleményként nem mertem volna felvállalni: a tejet kecskével együtt kell megvenni.

 Felhívtam a tulajdonost, megbeszéltük, hogy másnap reggel elhozza a fejőskecskét. Már csak két dolgom maradt; hogy családomat felkészítsem az új fenevad érkezésére (nekik ugyanis elfelejtettem megemlíteni, mire készülök), ill. hogy valakitől kikuncsorogjam a kecske árát, mivel Jakab feneketlen bendőjének köszönhetően nem volt egy árva fityingem sem.

 Szerencsére az egész család odavolt Jakabért, így megtörtént a csoda: szintre szó nélkül beletörődtek, hogy másnaptól lesz egy kecskénk. Peti kissé bufogott, hogy „azért először megkérdezhetted volna”, és sajnos igaza volt. Szokás szerint Anyu járt a legrosszabbul, közöltem vele, hogy úgyis 2 hét múlva lesz a születésnapom, nem kell törnie a fejét, hogy mivel lepjen meg – kifizeti a kecskét, és még az ajándék utáni rohangálást is megússza.

 Másnap az egész família izgatottan várta Jakab tejadójának érkezését; lakott már nálunk kutya, macska, szarvas, ló… De kecskénk még nem volt. Vajon milyen lehet? Ez a kérdés kifejezetten aggasztott. Amúgy sem értek a kecskékhez, utolsó idevágó emlékeim is Mekk Mesterhez kötődnek kb. 6 éves koromból. Telefonon, utánvétellel megrendelt születésnapi ajándékom pedig egyértelműen zsákbakecske, nem ismerem sem őt, sem a gazdáját. Buzgón imádkoztam, és bíztam Józsi korrekt kecske-közvetítői képességeiben – nem kellett csalódnom.

 Első kecskénk neve érkezésekor Gigi volt, de ez az átmeneti állapot nem sokáig tartott. Gazdája elmondott róla mindent, megmutatta, hogyan kell fejni, megcsodálta Jakabot, majd elment.
 Jakabnak nagyon tetszett az új, 100% kecsketejes rendszer; olyan hévvel tépte-rángatta a cumisüveget, hogy sokszor letépte az üvegről a cumit. Iszonyatos lelkesedéssel szívta a tejet, a homloka szinte behorpadt közben, a műanyag palack pedig a vákuumtól teljesen összefacsarodott. Ennek megvolt az a kellemetlen következménye, hogy ha a kapkodó szürcsögésben Jakab szájából kicsusszant a cumi, akkor azt a vákuum egyből beszippantotta az üveg nyakába. Az étkezést meg kellett szakítani, a méltatlankodva nyafogó és döfködő Jakab elől behátráltam a konyhába, kipiszkáltam a cumi szarvasszájba való végét a külvilágra, és már folytathattuk is az üvegfacsaró szeánszot.

Elkövettem egy nagy hibát: a Jakabcentrikus világelmélet hatása alatt szegény kecskében napokig csak a tejgyárat láttam, és nem voltam tekintettel a lelkivilágára. Utóbb kiderült, hogy ez rossz húzás volt, a szóbanforgó kérődző ugyanis az egyik legérzékenyebb, legösszetettebb állat-személyiségnek bizonyult, akit valaha ismertem. A lealacsonyító tejgyár-szerep sértette a hiúságát, és ennek eredményeképpen nem volt túl kooperatív… Megérdemel egy külön fejezetet.

De előtte még…

ISMERTETŐ A KECSKETEJ MEGSZERZÉSÉRŐL, ÉLVEZETÉRŐL, ÉS PERSZE MEGSZERZÉSÉNEK ÉLVEZETÉRŐL

 Kedves Olvasó, ha ízlelőbimbóidat hosszú ideje jóféle zacskós/dobozos tejjel tompítod, ha többre vágysz a kokakólafílingnél, ha az élet valódi ízét akarod érezni – vegyél egy fejőskecskét. Ne egy üveg kecsketejet, az már illúziórombolás. Egy igazi, hús-vér-tej kecskét, de vigyázz , legyen benne csont és egyéb apró kiegészítők is.

 A teljesértékű élmény kedvéért őszintén bízom benne, hogy hamisítatlan XXI. századi átlagember vagy, magyarán közöd nincs a kecskékhez. Így sokkal izgalmasabb!

 Barátkozz össze Életed Első Kecskéjével, vagy legalábbis próbáld meg, majd ugorj neki bátran a nagy eseménynek, azaz Életed Első Kecskéjének Első Megfejésének, és fél perc után mélységesen bánd meg, hogy mégsem egy üveg könnyen kezelhető kecsketejet választottál.

 A kecskeológia tudományában szintén nem túl járatos, ám módfelett segítőkész családod nyugtatásképpen megpróbálja lefogni frusztrált kecskédet, (bár lehet, hogy inkább Téged kellene), a tejadást megtagadó kérődző bőszen tiltakozik, és az egész ünnepélyesnek induló procedúra átvált a Laokón-szoborcsoport egy modern, kígyó-helyett-kecske feldolgozásába, némi tömegverekedéses jelleggel, ahol már-már vér folyik, de tej sajna nem. Húzogatod, nyomogatod, facsarod szegény állat tőgyét, de az áhított ital csak nem akar előbuggyanni - lehet, hogy Jézus is a könnyebb feladatot választotta, amikor vizet fakasztott a sziklából?... A tejesedényt már huszadszor rúgja ki a kezedből sztrájkoló kérődződ, mire sikerül kifacsarni az első cseppeket – és közel félórás küzdelem után ott állsz zsibbadástól rohadó ujjakkal, megtört rokonokkal, és egy utálkozó kecskével, aki éppen az állatvédők számát böngészi ki a telefonkönyvből (a fölösleges oldalakat persze jó étvággyal megeszi.) De mindez nem számít, mert elgyötört kezedben ott ugrál a tejesedény, benne a kincs: Életed Első Kecskéjéből Általad Kifejt Tej. Egy teljes deci, a többi (kb. egy liter) ott van rajtad, a rokonaidon, a kecskéden, és úgy általában mindenen, ami az akció során egy km-es körzeten belülre került. Mindez már nem számít: a tej itt van az edényben, megszerezted, a tiéd. Töltsd át egy bögrébe, nézd meg jól, majd csipegesd ki belőle a belepotyogott szalmadarabkákat, nefirtassukmiket és kecskeszőrt (figyelem! A fehér kecske szőre kellemesen belesimul a környezetbe, ha csukott szemmel és elég gyorsan iszod meg, talán észre sem veszed. Talán.) A fölösleges szervesanyag-tartalom eltávolítása után addig egy decinek vélt tejmennyiséged immár a felére csökkent, de ne csüggedj, vigasztalódj! Végy elégtételt, és kóstold meg munkád gyümölcsét, kortyolj bele a kortynyi tejbe, majd ügyelj rá, hogy hirtelen felindulásodban hová köpöd ki… Az elkövetkezendő órákban nem lesz sok dolgod, nagyrészt fogmosással telik majd az idő, illetve ha már nagyon fárad a kezed, próbálkozhatsz extra mentolos rágógumival is.

 A kecsketej egyébként tényleg nagyon finom és egészséges, csak hát a bolti tej után kicsit „üt”. Rövid (?...) szoktatás után egyedül fogod fejni Életed Első Kecskéjét, az összes tej a tejesedénybe fog kerülni (renitens cseppek nem számítanak), lelkesen, büszkén fogod inni – és még ízleni is fog! Remélhetőleg. Ha mégsem, a tejfölösleg elhelyezési gondjainak megoldásaként vegyél egy macskát. Egy igazi, hús-vér-szőr macskát…



vissza

Támogatóink

Pfizer Kft.
MAPE - Magyar Patkolókovácsok Egyesülete
balanszFILM - Zakumentumfilm
Kopperdák Stúdió
Nyeregvilág

Napló archívum

2017 (1)
2016 (3)
2015 (6)
2014 (49)
2013 (81)
2012 (119)
2011 (188)
2010 (216)
2009 (222)
2008 (271)
2007 (248)