Országomat egy állatorvosért



avagy egy kalandos lóvarrás története

 Lovas helyeken bárhol, bármikor hallhatunk „állatorvosi rémtörténeteket”; a lovamat félrekezelte, tönkretette, nem vizsgálta meg rendesen, csúnyán nézett rá, stb. Szitkozódni, rosszindulatúan pletykálkodni a legkönnyebb dolog. Az állatorvosok keményen megdolgoznak a diplomájukért (is), ugyanakkor a lógyógyászat egyre inkább specializálódik, bizonyos problémákkal sok állatorvos nem tud mit kezdeni, át kell adnia az ügyet egy szakosodott kollégának, de a teljes gyógyulást néha még a legszakszerűbb ellátás sem garantálja. Szerencsére(?) vannak „kommersz" sérülések is, aminek a kezeléséhez nem szükséges magas szintű specializáció… Eddig legalábbis ezt gondoltam.

 2004. november 20, szombat – délután lovaim kitörtek a villanypásztorral körülvett legelőről, és Zakuszka egy tehénlegelőt határoló 4 mm-es acélhuzalon keresztülrobogva szügymagasságban szétvágta a jobb mellső lábát. (nem dolgozott hiába, a huzalt eltépte.) A drót mélyen az izomba vágott, kb. 12 cm hosszú sebet ejtett, tehát a lovat felvezettem az istállóhoz, és nekiálltam, hogy kerítsek a környékről egy állatorvost…
 Felhívtam „A”-t, de ő nem volt elérhető (szombat).
 Felhívtam „B”-t, őt ugyan nem ismertem, de úgy hallottam, remekül összevarrja a lovakon tátongó kisebb-nagyobb folytonossági hiányokat. „B” nagyon kedves volt, de sajna bő 150 km-rel arrébb tartózkodott; sebaj, hívjam fel hétfő délelőtt, akkor majd megbeszéljük a további teendőket. Egy cseppet elcsodálkoztam, és naívan megkérdeztem: egészen biztos benne, hogy két nap múlva is jól össze lehet varrni a sebet? Ó, hát persze, még később is!

 Ezek után inkább lemondtam „B”-ről.

 Felhívtam „C”-t, „A” feleségét, aki nagyon segítőkész volt; történetesen ők is 150 km-rel arrébb voltak, de megadtak egy újabb telefonszámot, amelyen elérhetem „D”-t.

 Felhívtam „D”-t. Üzenetrögzítő. Erősen megviselt idegzettel elhebegtem, hogy mi a probléma, majd letettem a telefont, és átvillant az agyamon: lehet, hogy érző és vérző lovak helyett mégis vasútmodellezéssel vagy szalvétagyűjtéssel kellene foglalkoznom…
 „D” két perc múlva visszahívott; a változatosság kedvéért ő is igen-igen messze van (ez már csak egy ilyen nap…), de szól egy ifjú kollegának, „E”-nek, aki jön és gyönyörűen összevarrja a lovamat.

 Az állatorvos tehát úton volt, én meg nekiláttam előkészíteni Zakuszka sebét a varráshoz. Fertőtlenítés, sebszélek megtisztítása, leborotválás… Már besötétedett, mikor „E” megérkezett. Udvarias debütálás után („Itt laksz? Elég nomád!”) közölte, hogy valószínűleg az általa hozott sebvarró fonal nem lesz jó erre a célra, nem úgy készült, hogy lovat kell varrnia – tiszta szerencse, hogy ügyeletes, és egyértelműen lóhoz hívtam ki. Na mindegy.

 Második meglepetés: lónak való bódítója nincs („a Domosedan olyan drága”), van viszont „más”. Mint később megtudtam, a „más” (bár a Domosedanhoz képest valóban olcsó) lóbódításra nem feltétlenül alkalmas, mivel excitációs tüneteket válthat ki, és egy bebódított lónak nem illik mellékhatásként izgulnia; ezt a bizalmas jellegű információt természetesen nem „E” szivárogtatta ki.
 Zakuszka hősiesen és mozdulatlanul tűrte minden addigi sebtisztítási tevékenykedésemet, tehát megkockáztattam: próbáljuk meg pipával és helyi érzéstelenítéssel. „E” szinte hitetlenkedve nézte, ahogy Lidocaint fecskendezek a sebszélekbe („neked ilyened is van?”), majd a fejére szerelt bekapcsolt lámpával egy méterről a ló szemébe világított. Nem tudom, mi érdekeset láthatott, a lovat mindenesetre sikerült felidegesítenie. Kénytelen voltam szólni, hogy paripám feje nem szorul állatorvosi beavatkozásra, ellenben a lába…

 Oké, kezdjünk neki. Pipa fel, első öltés – a ló áll, majd a gyarapodó öltések számával fordítottan arányosan egyre fogy a türelme. Rázza a fejét, kétségbeesetten tátog, és fenemód mehetnékje van. Próbálom visszafogni, ám Zakuszka végképp úgy dönt, varrjunk, amit akarunk, ő távozik. Ahogy próbálom megfékezni, elfagyott kezem lecsúszik az orráról, egyenesen a metszőfogai közé…

 Két hatalmas reccsenés, állok földbe gyökerezett lábbal, lófejben eltűnt ujjal, és szent meggyőződésem: Zakuszka leharapta az ujjamat. De akkor ki tudnám húzni a maradékot! Rémült rángatás, üzletszerűen kéjelgő nőnemű ló-felmenők emlegetése sűrű egymásutánban; óráknak tűnő másodpercek után Zaku rájön, hogy valami nem stimmel, és végre kiköpi az ujjam roncsait. Talán még fintorog is, elvégre mégiscsak meggyőződéses vegetáriánus.

 Gyors leltár: az ujjam érdekes állapotban ugyan, de megvan. Csak az utolsó íz lett szétroppantva, az viszont alaposan; lovam hátulról kiharapta a körmömet, ami bánatosan az ujjhegyemre hanyatlik, bár nincs ott semmi keresnivalója. Stílusosan a bal kezem középső ujja az áldozat, gyorsan levonom az örökérvényű következtetést: varrott lónak ne mutass be, mert bizony bekapja.

 „E” nem izgulja túl a helyzetet, bár felhívom rá a figyelmét, hogy egyrészt balkezes vagyok, vagy inkább voltam, tehát a hatékony ló-lefogást részemről felejtse el, másrészt megvan az a rossz szokásom, hogy jelentősebb sérülés esetén rosszul leszek, és biztos nagyon kripli vagyok, de úgy tűnik, egy szimpla ujj-szétharapást a szervezetem már jelentős sérülésként értékel. Két ájuldozás között elszántan markolom a pipát jobb kézzel, csüggök háborgó lovam ajkán szótlanul, csak néha vinnyogok, hogy ugyan, tartsunk már egy kis szünetet, hívok erősítést. „E” pár perc múlva belátja, hogy így tényleg nem bírok Zakuval, elvágná a fonalat, de mivel a saját ollóját a szép tiszta farmerjának a zsebébe tette, megkérdezi, hogy van-e nálam esetleg egy másik, merthogy véres a keze, és nem akarja a ruháját összekenni. Végül kénytelen volt összevérezni magát, mert nem volt nálam olló, de elárulom; egy kicsit már morcos voltam, és ha lett volna ollóm, akkor sem adtam volna oda.

 Az erősítés egy óra múlva futott be egy falubeli barátom személyében, Zaku azonban átváltott életveszélyes üzemmódba, teljesen egyértelmű volt, hogy nem hagyja magát megstoppolni.A  két férfiú heroikus küzdelmet folytatott bőszen védekező lovammal (pedig addigra már bódítót is kapott, talán attól pörgött fel ennyire?), én meg félájultan rimánkodtam, hogy hagyják már abba, a ló úgysem fog megállni, viszont nem lenne jó, ha újabb baleset történne. El kell ismernem, „E” nagyon bátran próbálkozott a munka folytatásával, de Zaku varrhatatlannak bizonyult…

 „E” végül pironkodva és persze számla nélkül elkért 6000 Ft-ot („tudod, a gyógyszerek sokba kerülnek”), megnyugtatott, hogy mivel sem a belső, sem a külső varratok (2 db) nem a legmegfelelőbb fonallal készültek, semmi sem garantálja, hogy nem nyílik szét a seb, javasolta, hogy alkalomadtán mutassam meg a kezemet egy orvosnak, majd távozott, azóta sem hallottunk róla.

 Néhány apróság: a legkifogástalanabbul elvégzett állatorvosi beavatkozásnál is előfordul, hogy nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretnénk – a természet már csak ilyen. Zaku esetében nem az volt az elkeserítő, hogy nem sikerült összevarrni a sebet. Utólag könnyű okosnak lenni (legalább olyankor…), de ezzel együtt volt egy pár részlet, ami szerintem finoman fogalmazva elgondolkodtató.

 Félreértés ne essék: nem akarok mindent „E” és az állatorvos-társadalom nyakába varrni. Az én (nem feltétlenül bölcs) döntésem volt, hogy próbáljuk meg bódítás nélkül összevarrni a sebet, ugyanakkor a Domosedan használata ellen semmi kifogásom nem lett volna. Tény, hogy Zakunak marha nagy feje van és úgy eszik, mint egy disznó, de ez még nem alapozza meg a Xilazin használatának jogosultságát. „E” elfelejtette megérdeklődni, hogy a ló volt-e vakcinázva tetanusz ellen (történetesen volt), illetve semmit sem mondott a további teendőkről, sebkezelésről és egyéb lényegtelen dolgokról (más kérdés, hogy tudtam, mit kell csinálni.)

 Hétfőre a ló lába teljesen beszűrődött és 2 méterről bűzlött; a zöldesbarnás felületű seb diszkrét rohadásnak indult, így félórás jobbkezes ügyetlenkedés és közel fél tonnányi kockacukor felhasználása után nagy nehezen kiszedtem a nagy nehezen behelyezett (és időközben kiszakadt) varratokat. A viszonylag hosszú seb kellős közepén árválkodó két darab varrat csak arra volt jó, hogy az alsó lebenyt felhúzva egy kis zsebet formázzon, amit lehetetlen tisztítani, viszont felgyűlhet benne a sebből szivárgó véres trutymó, ami az egyébként vízszintes kiterjedésű sebbe egy kb. 8 cm mély függőleges krátert rohasztott. Az amúgy birka szelídségű Zakuszka egy hétig olyan bizalmatlan volt, hogy alig bírtam becserkészni, a sebkezelés is javarészt arra korlátozódott, hogy Betadinnal és házi kegyszerekkel lövöldöztem fecskendőből, mert a lábához nem nyúlhattam.

 Hogy mi a tanulság? Nem merem levonni. Korábban volt olyan környékbeli állatorvos, aki elmagyarázta, hogy a Betadinnal tönkreteszem a ló lábát, egy másik (magát „lovas állatorvosnak” nevező) végighúzta a kezét a mellső lábára sántító kanca inán, és a „vizsgálat” alapján megállapította, hogy a sántaság oka: a fejlődő vehem elszívja az anyja elől az ásványi anyagokat (az már csak egy dolog, hogy a kanca nem volt vemhes…) És még sorolhatnám.

 Szerencsére én is ismerek kiváló állatorvosokat, de ők sem hibátlanok; nem elég, hogy messze vannak, ráadásul nem tudnak telefonon át lovat varrni.

 Mindenesetre ha meggyógyul a kezem, megtanulok lovat varrni. És ha nagyon, nagyon gazdag leszek, veszek egy üveg Domosedant…



vissza

Támogatóink

Pfizer Kft.
MAPE - Magyar Patkolókovácsok Egyesülete
balanszFILM - Zakumentumfilm
Kopperdák Stúdió
Nyeregvilág

Napló archívum

2017 (1)
2016 (3)
2015 (6)
2014 (49)
2013 (81)
2012 (119)
2011 (188)
2010 (216)
2009 (222)
2008 (271)
2007 (248)