Valahogy így kezdődött...



Ha a Sors úgy akarta volna, talán még normális ember is válhatott volna belőlem tisztes polgári élettel. De a Sors nem úgy akarta.

Az első figyelmeztető jelek már igen korán megmutatkoztak. Amint az agytevékenységemet és a mozdulataimat úgy-ahogy össze tudtam hangolni (sajna ezen tevékenységek azóta is sokszor nehézséget okoznak külön-külön is, nemhogy együtt...), fenemód felkeltette az érdeklődésemet a hangyák és bodobácsok vonulása, az eső utáni csiga- és gilisztainvázióról már nem is beszélve. Ezek a jelenségek automatikusan megjelenítették a legelvakultabb Greenpeace-aktivistának is dicsőségére váló állatvédő hajlamaim első kitöréseit; suszterbogaras járdán kizárólag lábujjhegyen voltam hajlandó közlekedni, minden egyes eltaposott, kiszáradt gilisztát gondosan elsirattam, és a nyári zivatarok után rohamra induló csigákat kétségbeesetten evakuáltam az úttestről az árokpartra. Ciki vagy igen-bizony negyed évszázados vénségként még mindig félregurítom az útonálló csigákat. Még hogy felnőnek a gyerekek!

Az első saját állat, amiről álmodoztam, a tengerimalac volt; teljesen magától értetődő váltás, hogy a kettes számú „vágyállatom” egy tehén lett volna. Csak hogy bebizonyítsam, hogy milyen kegyetlen az élet: azóta sem volt se tengerimalacom, se tehenem.

 Állatbolondságomban könnyelmű szövetségesre találtam Anyuban, eleinte csak macskaszinten, aztán egész szépen megedződött. Mellesleg le a kalappal az egész família  előtt, egy-két kivételtől eltekintve egész toleránsak voltak. Bár amikor a család tudta nélkül második kerületi kertünkbe saját szülinapi ajándékomként kvázi utánvéttel rendeltem egy fejőskecskét, és Peti öcsém kiakadt – hát az bizony egy kicsit rosszulesett, elvégre élet-halál kérdésről volt szó, de erről bővebben később.

 Háziállat-tartási kálváriánk tehát az elmacskásodással kezdődött. A Panni nevű „alapmacska” mellett rendszeresen gyarapítottam az állományt mindenféle kidobott cirmossal; szüleim gyorsan rájöttek, hogy engem nem érdemes boltba küldeni, mert nagy valószínűséggel kenyér helyett macskát viszek haza. Volt egy fantáziadúsan Csőrike névre keresztelt kanárink is. Szegénykémet ritkán engedték ki a kalitkából, de akkor az esetek túlnyomó részében az elfogási procedúra a komplett faroktoll-készletébe került, ha egyáltalán két röptetés közben volt ideje kinőni. Legnagyobb bánatomra őseim kismadár-elkapási tehetségtelenségét én is örököltem; ezzel akkor kellett szembesülnöm, amikor Regölyben a röpdéből kiszökött négy kacagógerlémből hármat faroktollazata árán sikerült csak elcsípnem. Minek titkoljam?… A negyedik nem lett meg.

 Kb. hat éves voltam, amikor a társasház 3. emeletéről átköltöztünk Pesthidegkútra – családi ház nagy kerttel, 10 percre tőlünk erdő, mező…

Apró bogarasságok, avagy üres befőttesüvegek – kockázatok és mellékhatások

 Anyu elkövetett egy hatalmas hibát, nevezetesen azt, hogy nem dugta el előlem az üres befőttesüvegeket, melyek így lekvár helyett valami egészen mással tölttettek meg… Ami állatot csak el tudtam kapni (ezirányú behatárolt képességeimnek, valamint kertünk szegényes faunájának hála, az „áldozatok” többnyire rovarok voltak), azt full-komfortosan berendezett dunsztosüvegbe zártam, majd pár nap tudományos megfigyelés után szabadon engedtem (a hagyományos rovargyűjtés „véres mivolta” miatt nálam szóba se jöhetett.)

 Elkapott a gyűjtőszenvedély, a katicabogártól a darázsig mindenféle válogatott fenevadak sorakoztak az asztalomon. Ekkor még testvéreimmel egy szobában laktunk, és ők növekvő rémülettel figyelték egyre terebélyesedő rovarbefőtt-állományomat. Népszerűtlenségem csúcspontját egy hatalmas futrinkának köszönhetően értem el. Niki és Peti határozottan nem örültek az állatnak, ellentétben velem – nagyon szép példánynak tartottam, egy korhadt deszka alatt csíptem el óriási izgalmak közepette. Gigantikus termetével kiérdemelte az elnöki lakosztályt, egy pazarul berendezett 5 literes ex-uborkásüveget, amely egyik éjjel sajnos felborult, és az elszabadult futrinka egészen újbóli befogásáig rettegésben tartotta nővéremet és öcsikémet (hol volt még akkor dicső Both Zoltán!…), így fájó szívvel bár, de kénytelen voltam idő előtt megválni tőle; be kellett látnom, hogy ilyen veszedelmes állatot csak megfelelő óvintézkedések mellett lehet közös gyerekszobában tartani.

 A kerti vadállományra alapozott kollekciómban voltak giliszták (fene se értette, mindig elbújtak) és éticsigák is, rózsaszín körömlakkal a házukra festett azonosító számmal; a nevük külön nyilvántartásban, amolyan csiga-méneskönyvben szerepelt. Nekik még versenyeket is szerveztem, egy nagy, sima felületű műanyag lapra rajzoltam fel a pályát. Nem akartam őket túlságosan összezavarni, ezért csak egyszerű vonalvezetésű nyílegyenes futamokat, akarom mondani csuszamokat rendeztem, ahol a célnál friss salátalevél várta a sporttól acélos puhatestűeket. Voltak egyszerű sprintek, illetve fogatos megmérettetések, mikor is nemes versenycsigáim a Petitől elcsent matchboxokat húzták cérnaszálon. A hatos számú különösen fürge volt, úgy emlékszem.

 A kertben álló esővizes hordóban jelentős szúnyoglárva-populációra bukkantam, persze azonnal védetté nyilvánítottam a területet, akárcsak a kissé elhanyagolt vízminősége miatt gyorsan benépesedő felfújható gyerekmedencét. Órákig elnézegettem védenceimet, a vízen futkosó molnárkákat, a vígan bukfencező szúnyoglárvákat, sőt, még egy csiborom is volt! (Ejha!!!) Anyu addigra beletörődött, hogy a rózsáin tanyázó levéltetvek életét nincs joga kioltania, de a szúnyoglárva-rezervátum gondolatát már sokallotta. Én azonban vitézül kiálltam kedves állatkáim mellett, akik meghálálták szerető gondoskodásomat; szúnyoggá válásuk után a tenyeremből ettek…

 Befőttesüveg-korszakom igazi nagy szerelme azonban nem volt sem lábatlan, sem hatlábú; egészen pontosan öt lábbal rendelkezett, és rendszertani hovatartozását illetőn mezei tücsökből volt. Az egyik szobában találtam, és miután kiokoskodtam, hogy rokkantságára való tekintettel védelemért húzódott be a házba, úgy döntöttem, hogy örökbe fogadom. Rettentő sokat gondolkodhattam, mire kitaláltam neki a Cirip nevet, mindenesetre meg voltam róla győződve, hogy hallgat rá. Tücsöknek még nem volt olyan jó dolga kerek e világon, mint szegény mozgássérült Ciripkémnek, egész álló nap fetrengett a kulináris élvezetekben, háromfogásos kajákat evett. Egy ideig befőttesüvegben lakott, de karácsonyra a Jézuska hozott neki egy igazi 25 literes tücsök-lakást. Anyu megadta a módját, elvitt az akkori legmenőbb állatkereskedésbe – elvégre szörnyen speciális dolgot kerestünk – ahol is 9 évem minden terrarisztikai önbizalmával közöltem az eladóval, hogy én bizony egy inszektáriumot szeretnék. Az eladó elborzadt és igencsak zavarba jött, próbált róla lebeszélni, én azonban tőlem szokatlan módon kitartóan ragaszkodtam eredeti tervemhez, miszerint nekem csak és kizárólag inszektárium kell, semmi más. Végül Anyu megszánta a tanácstalanul toporgó úriembert, és nagy kegyesen elárulta, hogy ha minden kötél szakad, tulajdonképpen hajlandóak vagyunk beérni egy üres akváriummal is – lévén az inszektárium egy üres akvárium, amiben hal helyett rovarokat tartanak… A szakmai önérzetében porig alázott eladót büszkén, és egy üres akváriumnak álcázott inszektáriummal gazdagabban hagytuk ott.

 A szenteste legünnepélyesebb pillanata volt – legalábbis nekem -, mikor Ciripet a pórias befőttesüvegből átborítottam full-extrás otthonába, ami minden kényelmet megadott, amiről tücsök álmodhat. Volt ott spéci tücsökitató, befőttesüveg-kupakban a legzamatosabb falatok, mászóág, napozókő ráirányított olvasólámpával, burjánzó tyúkhúr-ültetvény, búvóhelyek dögivel (Cirip volt olyan udvarias, hogy általában nem használta őket) és talán a legfontosabb: a birodalom sarkában egy gondosan karbantartott, homokkal feltöltött dobozka, afféle tücsök-szülőszoba, mely kedvencem jövendő petéit volt hivatott fogadni, lévén Cirip nőnemű. Anyu ugyan próbálta tapintatosan felhívni a figyelmemet egy sajnálatos tényre, miszerint tücsökpasi híján nem valószínű, hogy a gólya betoppan az ízeltlábú szaporulattal, én azonban – hála velem született végtelen naivitásomnak és zsenge koromból adódó hiányos szaporodásbiológiai ismereteimnek – tántoríthatatlanul bíztam tücsöktenyésztői ambícióim megvalósulásában.

 Egy reggel borzasztó dolog fogadott. Ébredés után első utam szokás szerint az inszektáriumhoz vezetett, ahol is velőtrázó sikítással és bőgéssel adtam családom tudtára, hogy tragédia történt; az én szép, fényes fekete Ciripem ott hevert megrottyanva, élettelenül. A takaró alatt fuldokoltam a zokogástól, míg Anyu hősiesen magára vállalta a szomorú feladatot, hogy eltávolítja Cirip holttestét, és megadva a neki dukáló végtisztességet eltemeti egy gyufásdobozban. Volt még mit tanulnom a tücskök életéről és haláláról, a hullaszállításkor ugyanis kiderült, hogy Cirip „nincs ott” – hajnalban levedlett, és a kinőtt kitinpáncélt véltem kedvencem tetemének… Volt ám öröm! Megcsodáltam megújult tücskömet (már szárnya is lett, bizony!), és még az iskolából sem késtem el (a francba!)

 Feltételezem, hogy Cirip ezzel a vedléssel lépett át a nagykorúságba, ugyanis nemsokára megfigyelhettem, hogy tojócsövét az e célra bekészített homokos dobozkába mélyesztve lepetézik. Micsoda boldogság! Kikaptam a „kincsesládikát”, és a szakirodalomból merített ismereteim alapján bősz pete-menedzsmentbe kezdtem. Mindent az általam Bibliaként tisztelt könyvecske (Kisállatok a lakásban) utasításai szerint csináltam, sőt… Utólag visszagondolva és bő egy évtizeddel később némi tényleges tücsöktenyésztési tapasztalattal felvértezve be kell hogy valljam: Cirip potenciális gyermekeinek akkor sem lett volna esélye a világrakelésre, ha történetesen „van apukájuk”. A terméketlen petéket a megfázás elkerülése érdekében ráraktam a fűtőtestre, ahol feltehetően az első órában ropogósra sültek, majd - a kiszáradást elkerülendő – naponta többször intenzív locsolással vízbe fojtottam őket. A tücsök-bibliámban megadott kelési idő letelt, kis-Ciripek sehol – egy világ omlott össze bennem.

Végül bekövetkezett az, amitől a napok múlásával egyre jobban tartottam: semmi vedlés, Cirip tényleg meghalt. Anyu önállóan elintézett mindent, Ciripet eltemette a levéltetű-rezervátum rózsabokor alá, a megüresedett inszektáriumot gondosan elrejtette a padláson, majd eljött értem az iskolához, és hazáig szép fokozatosan felkészített.

 Azt hittem, vége a világnak. Sírtam órákon keresztül, még a fájdalomcsillapítóul felkínált csokit sem vettem el – egy darabig. Ám Anyu aljas és számító módon az ágyamon „felejtette”, így egy idő múlva győzött a túlélés ösztöne – a csokit utálkozva elmajszoltam, és közben mélységesen szégyelltem magam gerinctelen megalkuvásomért.

 Bogarász-korszakom Cirip elhalálozásával véget is ért. Jóval később kis létszámú, ám annál becsesebb hüllőgyűjteményem etetésére a táplálékállatként árusított afrikai kétfoltú tücsköket is bevetettem, de eleinte kísértett Cirip emléke, és szabályosan lelkiismeret-furdalásom volt.

 Egy biztos: a mezei tücskökhöz azóta is szoros érzelmi szálak fűznek.


Válogatott állatságok

 7-8 éves koromtól hatalmas tudásszomjjal vetettem magam az olvasnivalókra; természetesen csekély kivételtől eltekintve csakis állatokról szóló könyvek jöhettek szóba. Befőttesüveg-korszakom meghatározó olvasmánya volt a Rovarkalauz (statisztikák szerint a kisiskolások legtöbbet olvasott könyve), valamint Durrell Amatőr természetbúvárja, mely további lépésekre buzdított. Lelkesen elkezdtem ragadozómadarak köpeteit gyűjteni, és majd’ elájultam, amikor egyben felismerni véltem egy kismadár komplett lábszerkezetét. A preparálás tudományát is el szerettem volna sajátítani, megfelelő alapanyag hiányában lelkesen kutattam az árokpartokon egy kitömésre váró elgázolt macska után. Legnagyobb rémületemre találtam is egyet, és be kellett látnom, hogy irtózom az elpusztult állatoktól. Legjelentősebb sikerélményem ezen a téren egypár, hentestől vett kopasz csirke feltrancsírozása volt, lelki kőkeménységemet mutatja, hogy ezt a mutatványt azóta sem sikerült felülmúlnom. Nekifutottam egy csirkefej „felboncolásának” is, de a változatosság kedvéért ismételten rosszul lettem, és úgy döntöttem: maradok az élővilág megfigyelésénél.

 És persze védelménél – bármi áron! Cirfandli nevű kandúrunk szájából a táplálkozási láncra fittyet hányva kitéptem az egeret és elengedtem. Életem első és reményeim szerint utolsó verekedésébe egy katicabogár élethez és saját szárnyaihoz való jogának védelmében keveredtem; a katicagyötrő osztálytársam, egy 9 éves szadista fiatalkorú a „védőbeszédemen” feldühödve behajított az osztály sarkában álló zongora alá, mire én válaszul felborítottam néhány padot (véletlenül közöttük volt az ifiúr…), és az így kialakult apokaliptikus káoszt kihasználva kimenekítettem szegény katica romjait az ablakon (bár nem hiszem, hogy ki volt vele segítve.)

 A kidobott macskakölykök gyűjtését nagyüzemi szinten, családi programként űztük. Niki nővéremmel büszke gazdái voltunk egy-egy álomkóros aranyhörcsögnek, túlélt minket egy húsvéti nyuszi meg rövid ideig egy víziszonyos húsvéti kiskacsa, alias Hápi, akit az ünnepek után az ősök átadtak „megőrzésre” egy néninek – óriási botrány volt, amikor hónapok múlva ominózus néni részletesen kifejtette, milyen finom Hápisültet evett.

 A süni sem hiányozhatott a listáról, az elsőt szokás szerint Samunak hívták, szokás szerint gondosan megitattuk tejjel (hála az égnek, nem olvasta a szakirodalmat, így nem lett tőle semmi baja), és persze nagyon szerettem volna megtartani – egészen az első éjszakáig, mikor is sünöm kimászott a dobozából, felkapaszkodott az ágyam végébe és bebújt a takaró és az ágynemű közé… A heves közelharcból összeszurkált lábakkal és erősen megcsappant süntartási kedvvel kerültem ki; Samu a szó szoros értelmében megküzdött a szabadságáért.

 Futó kalandba keveredtem egy mókussal is, akinek a kapcsolat sajnos az életébe került. Solton nyaraltunk a famíliával, én egyedül csellengtem az üdülő melletti erdős részen, mikor is váratlanul egy szemmel láthatóan nem túl jó egészségi állapotnak örvendő mókus szolid nyekkenéssel az ösvényre pottyant – előttem mindössze néhány méterrel! Kitört belőlem az Amatőr Természetbúvár, és nem létező józan eszemet félredobva 8 évem minden felelősségtudatával a támolygó mókusra vetettem magam. Sikerült is elkapnom, majd előadtuk a „törököt fogtam, de nem ereszt” legújabb mókus-adaptációját, zsákmányom ugyanis ráharapott a hüvelykujjamra. Ekkor én már nagyon szívesen elengedtem volna, újdonsült alkatrészem azonban úgy döntött: mégis inkább velem marad, és mélységes meggyőződéssel kapaszkodva az ujjamba úgy fityegett rajtam, mint egy rossz helyre bebökött, túlméretezett szőrös piercing. Heves kéz- és mókusrázással ordítottam, és mire odaért a felmentő sereg, nagy nehezen megszabadultam vérszomjas kispajtásomtól, aki fölküzdötte magát a legközelebbi fára. Az odasereglett rokonok és ismerősök elborzadva nézték az ujjamat (a körmöm át volt harapva, egyértelműen halálos sérülés), mikor mókusom a változatosság kedvéért halk puffanással landolt a fa tövénél – holtan. Volt nagy sírás-rívás, pár gyerekkel szépen eltemettük egy fűzfa alá néhány elgázolt varangy mellé, és pont lecsillapodtak volna a kedélyek, amikor valaki feldobta a nagy kérdést: és mi van, ha a mókus beteg volt – például veszett?…

 Kitört a pánik. Gyors exhumálás, mókus nejlonzacskóba, Andika a kocsiba… Vesztegzár-hangulat lebegett az üdülő felett, már mindenki elkönyvelte, hogy míg én habzó szájjal üldögélek egy karanténban, addig ők két pofára zabálják a Leó jégkrémet és élvezik a meghosszabbított ingyenes nyaralást, ám ismét csalódást okoztam. Mókusom földi maradványait megvizsgálták, megállapították, hogy igen rossz bőrben volt, de nem volt veszett, majd az ősök elvittek egy nagyon komoly és nagyon okos bácsihoz, aki hosszasan magyarázott az ismeretlen állatok esetleges veszélyességéről, és szentül megfogadtatta velem: nem próbálok megfogni vadon élő állatokat, és nem barátkozom kóbor kutyákkal, macskákkal (úgy tűnik, a cukros bácsi akkor még nem volt esedékes.)

 Mókussal azóta sem keveredtem összetűzésbe, de a hidegkúti kóbor kutyák bizony sokáig védőszentjükként tiszteltek; mindegyik kapott egy nagy adag fülvakarást, dögönyözést, és az Anyu által csomagolt uzsonna is nagyon ízlett nekik.

 Aztán a sok állat mellett - mintegy varázsütésre – berobbant az életembe a LÓ, így, csupa nagybetűvel (kétbetűs szónál ez nem olyan nagy szám.) Nem tudom, honnan és miért jött a késztetés, de 10 évesen egyszer csak rájöttem, hogy mindenképpen lovakkal kell foglalkoznom. És lőn: Hidegkúton két – amúgy elég lepra – helyre eljártam „lovazni”. Lovaglástanulásnak nem igazán nevezném azt a tömény pancserkodást, amit két lópucolás közben szintén lóbolond barátnőimmel műveltünk, különös tekintettel esetleges, önjelölt oktatóink megkérdőjelezhető szakértelmére, de mindez nem számított; lóközelben lehettünk, és ez volt a lényeg.

 Tonnaszámra vettem a lovas szakirodalmat (ami nálam a Pejkó képregényújságnál kezdődött), nyitottam magamnak egy egyszemélyes önképzőkört, és ezzel családom utolsó reménysugaracskáját is kivégeztem, miszerint valaha normális ember lesz belőlem. Rájöttem, hogy lótenyésztő leszek, a falamon lévő „változatos” állatposztereket lecseréltem lovacskásra, és hosszú-hosszú évekre félelmetesen  beszűkült a látómezőm…


Az iskolaévek izgalmai

 A magyar oktatási rendszerbe vetett hitem már valahol alsó tagozatban alapjaiban összeomlott. Egy környezetismeret-órai dolgozatomban több oldalas tudományos szintű tanulmányt írtam a szarvasmarháról (már akkor is lelkes Kistermelők lapja-olvasó voltam), mégis hármast kaptam nagy-nagy jóindulattal; nem említettem ugyanis, hogy párosujjú patás, testét szőr fedi, kicsinyeit tejjel táplálja. Ezek után még legyen kedve tanulni az embernek…

 Visszagondolva úgy érzem, általános iskolában még viszonylag elviselhető voltam. Nóra barátnőmmel telefirkáltuk a padot lovacskákkal, és beindult a Nagy Lórajzolás. Tankönyv, füzet nem maradt lómentesen, és hát be kell vallanom: az órák leginkább csak rajzolással és álmodozással teltek…

 Nyolcadik után a továbbtanulásról való döntéskor két lehetőség merült fel: ló- vagy rajzirány. Utóbbit magam sem gondoltam komolyan, mivel Anyu korábban beiratott egy képzőművészeti felvételire felkészítő rajztanfolyamra, ahol kőkemény heti egy alkalommal kellett volna 3-4 órán át alkotnom. Sajna a kutya sem kérte, hogy rajzoljak lovat, volt ellenben kisköcsög kisvirággal, fonnyadt néni, kocka és sok-sok drapéria, ami nem igazán lelkesített, így már a második alkalommal látványos fáslibumszlival a kezemen futottam be, heves csuklófájásra panaszkodva. Érkezés utánra rendszeresített rituálém: fásliigazítás, fél órányi helykeresgélés, készülődés, újabb helykeresés, ihletgyűjtés, újabb fásliigazítás, majd gondosan kidekoráltam a rajztábla szélét aktuális lószerelmeim nevével és portréjával. Ezt el tudtam húzni egészen az első szünetig, utána azonban nem volt mese, rajzolni kellett. Ez pedig – ló hiányában – katasztrofális eredményekkel járt, és rá kellett jönnöm, hogy a művészi pályafutást nem nekem találták ki. Hacsak nem kizárólagosan lófejű néniket kell rajzolni, de erre nem sok sanszot láttam.

 A felvételire az esélytelenek nyugalmával mentem (elvégre rengeteg csokit kaptam útravalóul, már csak ezért megérte), és legnagyobb döbbenetemre, illetve rémületemre bejutottam a második fordulóba, ahol egy zöld drapériás csendélet alapján megalkottam „Azonosíthatatlan tárgyak spenótban” című örökérvényű remekművemet, és egy csapásra mentesültem a jeles művészképző intézmény éveken át tartó látogatásának terhes gondolatától. A csoki is finom volt…

 A lóirányú továbbtanulást (=mezőgazdasági szakközép) a szülői diktatúra kerek perec megtiltotta, azaz elhalaszttatta; érettségizzek le, legyen meg a nyelvvizsgám, aztán mehetek, ahová akarok. Az ember nem szívesen ad igazat másoknak, főleg a saját szüleinek, de utólag be kell hogy valljam, jól döntöttek.

 Tehát „váratlanul” egy gimnázium második felvételi fordulóján találtam magam, ahol három témából (kör, víz, szerelmes versek) választhattam, hogy vázlatot, aztán kiselőadást rögtönözzek majdani potenciális tanáraimnak; a felkészülésre fél órát adtak. Az idő fogyott, és a percekkel párhuzamosan fölényes csokimajszoló nyugalmam is elfele szállingózott. Összegyűrt papírok, üres lapok – egyik sem adott stabil alapot egy meggyőző kiselőadáshoz, és még a témát sem választottam ki… Öt perc! Bepánikoltam. Legyen a víz – gyorsan nekiálltam körmölni, szinte át sem gondoltam, mit, miről, minek, csak írtam megvadult pulzussal, dörömbölő szívvel… Aztán egyszer csak hátradőltem – ott virított előttem egy vacogó betűkkel teleírt lap, aminek a vázlathoz az égvilágon semmi, de semmi köze nem volt, talán mondanom sem kell, hogy a vízhez sem sok. Lényeg, hogy csináltam valamit, gondoltam, és feszültség-levezetőnek még odakanyarítottam a lap sarkába egy lókarikatúrát – ekkor szólítottak a felvételiztető tanároknak álcázott inkvizíciós bizottság színe elé.

 Kár szépíteni, a megoldásomnak vajmi kevés köze volt az eredeti feladathoz, de az inkvizíciós bizottság jelentős része nagyszerűen szórakozott; ehhez bizonyára hozzájárult vízihulla jellegű fellépésem csipetnyi fejgörcsös ájuldozással kombinálva. Mondókám elrebegése után egy roppant közvetlen fiatalember bűbáj vigyorral megkérdezte, hogy ugyan ki árulta el nekem a felvételi beszélgetés témáit, hiszen nem elég, hogy egyértelműen előre megírt anyaggal érkeztem, még rajzolgatni is volt időm! Szédültem, hebegtem, habogtam – felvettek. Úgy kellett nekik, hehe!

 „Az ember a lovával nyáron elmehet úszni. Ennek 2 feltétele van: 1. legyen a közelben víz, és 2.: legyen az embernek lova.

 A fürdésnek többféle változata van:
1.      A ló nem hajlandó bemenni a vízbe, mivel meg van róla győződve, hogy ott lapul a loch ness-i szörny.
2.      A ló bemegy a vízbe, majd mikor lovasa leszáll róla és mellette úszik, otthagyja.
3.      A ló végig lovasa mellett marad.
4.      A ló vízicsikónak képzeli magát, kopoltyúi nőnek, alábukik, otthagyja lovasát és meg sem áll a tengerekig; ez azonban nagyon ritkán fordul elő.

Ha a ló jólnevelt, hisztizés nélkül bemegy a vízbe, és a gazdival marad, akkor lehet élvezni az úsztatást. Talán. Ugyanis ha nem szállunk le időben, az is előfordulhat, hogy lovunk sűrű bugyborékolás közepette elmerül a Földünk 2/3-át borító olajozott vízben. Ha ezt nem akarjuk, és leszállunk, kapaszkodjunk a sörényébe. Ha van neki. Esetleg ússzunk mellette. Ha tudunk. Vagy pedig kapaszkodjunk a farkába, ha el tudjuk viselni, hogy egy pár pata kopog a hasfalunkon.

 A lovaknak nem árt, ha naponta magukhoz vehetnek 15-40 liternyi tiszta H2O-t. Ha ezt nem tehetik meg, az ártalmas lehet az egészségükre, vagyis szomjan halnak.

 A lovakat nyáron le is moshatjuk slaggal vagy szivaccsal. Ilyenkor az egész lovat csuromvizesre áztatjuk, a művelet után szőréből lehúzzuk a fölösleges vizet, végül a lovat meleg, száraz helyre elrakjuk.

 A lómosást télen, fagypont alatt is  megtehetjük, ha mirelit lovat akarunk; a lovat a megfagyás után helyezzük mélyhűtőbe. Ha nyáron, a fürdési szezonban elővesszük, magától kiolvad és az első téli fürdetésig ismét üzemképes.”

A gimnáziumban alaptermészetem alaphibái gyorsan kiütköztek. Szünetekben az áhítattól üveges szemmel olvastam a Lótenyésztők kézikönyvét, vagy angol telivérek származási tábláit böngésztem, órákon pedig elmélyülten rajzolgattam, rosszabb esetben a pad alatt olvastam. Ja, legyen teljes az igazság: leges-legrosszabb esetben intenzív kommunikációt folytattam egy-két osztálytársammal, tehát mégsem volt olyan rossz dolog, ha szép csendesen elfoglaltam magam. Visszatekintve gimis témáimra (ló, ló, ló…), be kell látnom: elképesztően unalmas lehettem. Vigasztal a tudat, hogy – tisztelet a kivételnek – az osztálytársaim is azok voltak, csak ők legalább tisztes polgári mértékben. Lényeg, hogy a szülői óhaj végül nagy nehezen teljesült: ott álltam egy érettségivel, két nyelvvizsgával, valamint egy értesítővel, mely szerint felvettek álmaim felsőoktatási intézményébe, a kaposvári Pannon Agrártudományi Egyetemre.

-Most eljött az én időm! – állítottam határozottan.

-Tévedni emberi dolog – tettem hozzá pár hónappal később.

 Nem rabolom fölöslegesen az idődet és a türelmedet, kedves Olvasó (legalábbis ezen az oldalon): nem szereztem meg a 10 éves korom óta áhított agrárdiplomát, de még az első vizsgaidőszakot sem vártam meg. A „haverok, buli, fanta” szlogen nagyon találó volt, magáról az egyetemről azonban gyorsan kiderült, hogy nem az én világom, bár „fantázni” még sokáig visszajártam.

 Valamiféle csodában bízva teljesen nyugodt voltam a jövőmet illetően. Eldöntöttem, hogy vidékre fogok költözni, lovakat meg egyéb fenevadakat fogok tartani, és kész. „A dolgok megvalósulásának az a kezdete, ha makacsul rájuk gondolunk” – én az álmomat egy pillanatra sem engedtem el, és valóra vált. Persze, előtte még történt ez-az…



vissza

Támogatóink

Pfizer Kft.
MAPE - Magyar Patkolókovácsok Egyesülete
balanszFILM - Zakumentumfilm
Kopperdák Stúdió
Nyeregvilág

Napló archívum

2017 (1)
2016 (3)
2015 (6)
2014 (49)
2013 (81)
2012 (119)
2011 (188)
2010 (216)
2009 (222)
2008 (271)
2007 (248)