Zakuszka, avagy hogy NEM szabad lovat venni



A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy 2000-ben már rég letettem a saját lóról. 10 éven át egyetlen vágyam volt egy saját hátas, de egyszerűen elérhetetlennek tűnt. Ahogy múltak az évek, egyre több lovat volt lehetőségem lovagolni, végül volt 3 potenciális hátasom Budakeszin és 3 Nagykovácsiban, ez mennyiségben, időben és távolságban egyaránt sok volt, nem panaszkodhattam, hogy nem jutok nyeregbe. Ráadásul volt alkalmam látni, mennyi nyűglődés és kiadás van egy saját lóval, bármennyire is szereti a kedves gazdi. Így aztán elpöttyintettem a következő, tudományosan megalapozott kijelentésemet:

 -Nekem már nem is kellene saját ló. Minek?!

 - Kár – mondta Csilla barátnőm, a változatosság kedvéért lótulajdonos. Pedig pont ajánlani akartam egy neked való lovat.
  Bruhaha. Mondtam, hogy nem kell! Azért csak kíváncsi lettem; vajon milyen a ló, ki nekem való?

Meg aztán volt egy aprócska probléma. Francia munkaadóimnak köszönhetően anyagi helyzetem rohamosan javult, egészségi állapotom pedig rohamosan hanyatlott. Lószőr-, széna- és gabonapor-allergiámnak a 10 ló ellátása nem tett túl jót, egyre gyakrabban lettem rosszul, és bizony megfordult a fejemben: vagy most lesz lovam, vagy soha.

 A szóbanforgó jószágról annyit tudtam meg, hogy 3 éves szürke herélt, ügetőmix, és nagy feje van. Elgondolkodtam. A szürkéket gyakorlatias okokból nem nagyon szeretem (szürkéből gyorsan átváltanak trágyaszínűre), heréltet nem akartam, az ügetőkkel semmi bajom, de valami más jobb lenne. Aztán hallottam, hogy kissé le van robbanva, és vágóáron odaadnák – az egész nagyon, nagyon gyanús volt. Ez a ló biztosan nem 100 %-os. Hát tényleg ilyen ló való nekem?!
 Az egész meseszerűen irreális volt. Rám akarnak sózni egy tökfejű kolbászszökevényt, akit soha az életbe nem láttam, amit meg hallottam róla, az összességében nem éppen bizalomgerjesztő. Az egésznek erős átverés-szaga, sőt bűze volt.
 Tovább zakatolt az agyam. És ha én ló lennék? Egy kehes gebe, aki még szalámiba sem jó. Jár a szám, de igenis akarok saját lovat – most vagy soha. Ez a ló annyira ígéretesen béna – bizonyára remekül összeillenénk! Az élet bajnokai... Még nem is láttam, de a sorsunk már eldőlt. Megveszem és kész.

 Végre lesz egy saját lovam. És ha tényleg beteg, az se baj. Egy lóval kevesebb megy vágóba – már csak emiatt is megéri. Legnagyobb vágyálmom úgyis egy lómenhely, nagy, zöld legelőkkel és sok-sok selejtnek kikiáltott lovacskával. Legrosszabb esetben idő előtt meglesz az első védencem, „csak” a menhelyet kell majd hozzá megcsinálni.

 Lóvásárlási projectemhez váratlan partnerre akadtam Budakeszin a franciák másik szomszédjában, Jancsiban, aki 50-es évei közepén egyszer csak rájött, hogy szeretne egy lovat. Ő úgysem ért hozzá, tulajdonképpen egy fél lóval is beérné… Röviden vázoltam neki a szürkével kapcsolatos tervemet, kockázatokat és mellékhatásokat, de még így is tetszett neki. Megbeszéltük Katinka szüleivel, hogy náluk tartjuk a lovat, majd elmentünk szemügyre venni a szuperparipát, akit még sosem láttam, de annyi rosszat hallottam róla, hogy már az enyém volt.

 Szó ami szó: tényleg nagy feje volt. A tekintetét némi jóindulattal nevezhetném ábrándosnak, de inkább bávatagnak. A feje össze-vissza volt kaszabolva, durung csontozata némileg leplezni tudta fantasztikus izomszegénységét, de a legfigyelemreméltóbb a jobb hátsó lába volt; a farán, a térdízületén és a csánkján méretes szőrtelen hegek éktelenkedtek. Az egyébként is túlbuzgó tulajdonosok egyre összefüggéstelenebb magyarázatokat adtak: „amikor született, a puszta betonra pottyant, mert részeg volt a lovász, és nem almozott be… De ki fog nőni a szőre!”
 Na persze, 3 év után egyszer csak kinő. Már nem is volt kedvem megkérdezni, hogy ugyan, a ló farkával mi történt, hová lett a vége? Merthogy egy-két csigolya hiányzott, biztos az is az ellésnél gurult el a szép sima betonon. 
 Kedvetlenül felvettem a lábait, majd kivezettettem. Közben lelkesen bizonygatták, hogy ó, Szenátor nagyon szelíd! Szegény állat, rendesen elbánt vele az élet; ilyen név, ilyen adottságok, ilyen sebek…
- Mi az a pukli a jobb térdénél? – kérdeztem.
- Ó, az csak úgy van neki. És azért megy így, mert az anyukája ügető.

 Hümm-hümm. Nagyon rossz érzésem volt. Megmutatták anyukát is, egy csupa pók-csupa púp lábú görcs kis kancát, és megnyugtattak, hogy „így is nagyon gyors.” Tényleg megnyugodtam; ha lovam csak tizedrészét örökölte anyuka acélos szervezetének és átlagon aluli lábszerkezetének, már akkor is egyértelműen alkalmatlan bármiféle munkára. Túl sokat láttam.
- Mit szólsz hozzá? – kérdezte Jancsi.
- Nekem jó lesz.
 Ismerve alulfejlett üzleti érzékemet, Jancsi megegyezett a megkönnyebbült ex-tulajdonosokkal („nagyon jól jártok vele, és jó, hogy egyből döntöttetek, mert másoknak is kéne ám!”). Tökfejű szürkénk még egy hétig ott maradt, addig Budakeszin előkészítettünk mindent.

 Elindultunk haza. Jancsi nem értett a lovakhoz, de az emberekhez igen.
- Nagyon meg akartak szabadulni szegény párától.
- Hát igen. Valószínűleg valami gond van a lábával…
- Nem baj, meggyógyítjuk és nekünk lesz a legjobb lovunk.
- Azért ez nem ilyen egyszerű… Majd meglátjuk. Egy biztos: Szenátor nem maradhat! Sürgősen ki kell találni egy olyan nevet, ami csak az övé.

 Próbáltunk megfelelő nevet találni, ami kicsit béna, kicsit aranyos, és lehetőleg nem sok más ló viseli, de egyik sem nyerte el a tetszésünket, végül feladtuk. Nem ez a legfontosabb. Közben Jancsinak valami eszébe jutott…
- Még be kell ugranom a feleségemért, a barátnőjénél zakuszkát csinálnak.
- Mit???
- Zakuszkát.
 Sejtelmem sem volt, mi az a zakuszka, de a szó nagyon tetszett. Kedveskedő hangzása volt, és pompásan illett egy túlméretezett fejű, búbánatos ábrázatú csúf lovacskára. Jancsi hazavitt, megállította a kocsit a ház előtt.

- Figyelj, - mondtam, - ha Zakuszka tényleg beteg, megveszem a részedet.
- Nem beteg. Ha meg az, majd meggyógyítjuk. Nem lesz semmi baj.

 Lett.


ZAKUSZKA

 Lovunk megtekintése után még egy hétig – azaz Sabine elleni lázadásom és a lószállítás napjáig – dolgoztam a franciáknál. Szerettem volna Sabine-t tapintatosan felkészíteni Zaku érkezésére, várható volt, hogy több szempontból sem fog örülni a fejleményeknek, sőt teljesen biztos voltam benne, hogy ezzel a húzásommal véget is ér a francia karrierem, de addigra már annyira elmérgesedett a helyzet, hogy nem bántam. Kicsit meglepett, hogy egyből kirúgtak – gondoltam, a saját érdekükben csak megvárják, amíg találnak helyettem valakit – de így is jó volt. Összeszedtem a motyómat, rutinból bőgtem egy kicsit (na jó, sokat, mert azért rosszulesett…), aztán boldogan készültem saját fél lovam fogadására.

 Ex-tulajdonosok nyálas búcsút intettek ex-Szenátornak, vadul fogadkoztak, hogy majd telefonálnak, jönnek látogatóba, stb. – természetesen azóta sem jelentkeztek, és őszintén szólva nem is hiányoznak.
 Megérkeztünk Budakeszire. Zakuszkát kiengedtük a karámba, ahol is kíváncsian körbeügetett, és az elvárásoknak megfelelően kicsit produkálta magát.
- De gyönyörű! – lelkendezett Katinka (ráadásul komolyan is gondolta.)
- Milyen szépen biceg… - motyogtam. Á, biztosan a szállítás miatt. Amikor egy hete megnéztem, nem volt túl pazar a mozgása, de biztos, hogy nem sántított. Vicces, kifejezetten rossz érzésem volt, hogy az ex-tulajdonosok tudták, mikor megyünk lónézőbe; egy jó helyre, jó időben bebökött érzéstelenítő injekció elég sok mindent el tud palástolni. Igaz, ha látom, hogy sánta, akkor sem lett volna szívem otthagyni, megvettem volna egyedül, és hallgattam volna a „jaj de hülye vagy” kezdetű felszólalásokat. Így is fogom hallgatni (tegyük hozzá, nem ok nélkül), de legalább takarózhatok azzal az ócska szöveggel, hogy a rendszer butácska, naív áldozata vagyok, akit csúnyán átvertek (főleg, hogy végig tudtam róla.) Van igazság a régi kupecmondásban; akit lehet, azt kell is.

 Kihívtam az állatorvost, aki közölte, hogy Zakunak valószínűleg porcleválása van, de ez nem biztos, meg kellene röntgenezni. Ha tényleg porcleválás, meg lehet műttetni, de nem érdemes, mert az operáció többe kerül, mint a ló. A megoldás pofonegyszerű; meg kell csinálni a röntgenfelvételeket, a porcleválás szavatossági hiba, tehát ha ez a baj, akkor a volt tulajdonos köteles visszavenni a lovat. Ajjaj…

 Elmondtam Jancsinak a hallottakat; ha meg akar szabadulni a lótól, én átveszem, egy biztos: az én fél lovam nálam marad.
- Meggyógyítjuk! – hajtogatta Jancsi. Kihívtuk a röntgenes állatorvost, aki megállapította, hogy Zakunak valóban porcleválása van, nem is akármilyen.
- Megműttetjük!

 Ezek után kerek egy hónapig próbáltam elérni a 3. számú állatorvost műtétügyben. Éjjel-nappal az Állatorvosi Egyetemet hívtam, de csak nem sikerült vele beszélni. Ide kapcsoltak, oda kapcsoltak, hívjam vissza egy perc múlva, öt perc múlva, egy óra múlva, egy nap múlva, hagyjak üzenetet, de minek. Már-már biztos voltam benne, hogy a Matáv százalékot fizet az ÁOTÉ-nek, egy kisebb vagyont telefonáltam el teljesen fölöslegesen, és nem akartam elhinni, hogy egy állatorvossal nem lehet beszélni.
 Egy nap aztán megtörtént a CSODA. Félreértés ne essék, nem tudtam tárgyalni a doktor úrral. Egy fiatalember vette fel a kagylót, én meg bánatosan, az előre megélt újabb kudarcélmény hatása alatt belekezdtem az egy hónapja gyakorolt mondókámba, miszerint „jónapotkívánokvárkonyiandivagyokésdokto…”, mikor is a fiatalember vidáman közbevágott: helló Andi, te vagy az? Kár lett volna tagadnom, valóban én voltam. A srácot még Marócpusztáról ismertem, (sőt ő is onnan ismert engem, ki gondolta volna!), ’96-ban még egyetemistaként ott gyakorlatozott egy évfolyamtársával. Az ismeretségnek hála, sikerült találkoznom a doktor úrral, megbeszéltük a műtét időpontját és egyéb tudnivalókat. Zaku gyógyulási esélyeit úgy 70 %-ra becsülték, örvendeztünk, reménykedtünk.

 Tökfejűt decemberben megoperálták, ezzel eszmei értéke valóban több mint kétszeresére ugrott. A hiányzó alkatrész-töredékeket (azaz 4 eltávolított porcdarabot) azóta is gondosan őrzöm, hátha egyszer össze tudom rakni.

 A műtétet boxnyugalom követte, aztán rövidke, majd egyre hosszabbodó séták, újabb sántaság, újabb röntgenvizsgálat, újabb eredmények; újabb levált porcdarabkák, és exkluzív meglepetésként - csak itt, csak most, csak nekem – egy térdkalács-törés. Szeretettel meghúztam Zaku fülét, gratuláltam neki, és lett egy teljesen saját lovam. Kicsit nyomorék ugyan, de attól még ló.

 A franciáknál eltöltött fél év során felhalmozott „vagyonom” – mint az várható volt – egyszer csak elfogyott, és az A.-ékkal kialakított idilli együttműködés is akadozni kezdett. Lenkét felépülése után nekem kellett lovagolnom. Első közös akciónk látványosra sikeredett, nagyon elrontották, tele lehetett rossz élményekkel, mert alighogy felültem rá, vad pánikgaloppban tört ki. Eszébe se jutott, hogy megpróbáljon ledobni, de szinte sikítva menekült – egészen addig, míg egy ügyesen bevett kanyarban fel nem buktunk. Ekkor szegénykém rájött, hogy a kutya sem bántja, és jobban jár, ha nyugton marad, a továbbiakban nem is volt vele semmi gond – már ami a viselkedését illeti. Rövidesen az ő hátsó lábaival is problémák adódtak, csak éppen a gazdái sehogy sem látták be, hogy egy sánta lovat nem igazán humánus dolgoztatni, ugyanakkor meg voltak róla győződve, hogy a baj csak akkor létezik, ha tudunk róla, így megvizsgáltatni sem hagyták („nem old meg semmit, ha kiderül, hogy beteg, Zakuszka is hogy járt.”) Vagy azon vitáztunk, hogy miért nem lovagolom, vagy felnyergeltem és kivittem Zakuval – legelni.

 Zaku boxából időnként „elfelejtették” kihordani a trágyát, és rettenetes szemtelenséget követtem el, amikor ezt megtettem helyettük; elmagyarázták, hogy direkt hagyták alatta, majd a ló jól összetömöríti, szépen összeérik és jó pénzért el lehet adni. Mármint a trágyát.

 A guta majd’ megütött, és elkezdtem Zakunak új helyet keresni. Sejtettem, hogy nem lesz könnyű, de hogy ennyire…

 Az, hogy valahol a közelemben tudjam elhelyezni, eleve kizárt volt, ekkor a bértartás a legótvarabb helyen is 20000 Ft-nál kezdődött, ótvar helyre meg nem akartam vinni. No meg pénzem sem volt. Sebaj, elég sok ismerősöm van vidéken, valaki biztosan tud segíteni. Fölösleges boxos tartással flancolni, kifizetni nem tudom, a ló is csak unatkozik – egy legelő kellene féltetővel és lótársasággal.

 Gyakorlatilag az egész lovas ismeretségi körömet végigtelefonáltam, és az eredmény (nevezhetném eredménytelenségnek is) lesújtó volt. Legjobb (és legritkább) esetben sok szerencsét kívántak, esetleg megadtak egy újabb nevet és telefonszámot, de az általános reakció a már sokszor hallott „de hülye vagy” volt, kiegészítve egy jó tanáccsal: küldjem vágóba vagy adjam el. Csak hát volt egy bökkenő, a saját lovamról felelősséggel szerettem volna gondoskodni.

 Ismét kisebb vagyont költöttem elbőgött papírzsebkendőkre, a telefonszámlát szerencsére Anyu állta (bocs és köszi!) Ekkor a Lovasélettől felajánlották, hogy írjak egy hirdetést Zaku elhelyezési problémájáról, és a következő számban megjelentetik – lapzárta előtt fél perccel ez több mint gáláns ajánlat volt. Ez a módszer hatékonyabbnak bizonyult az én össze-vissza telefonálgatásomnál, az újság megjelenése után mintegy 40 hívást kaptam. Volt, aki ingyen, volt, aki havi 30000 Ft-ért vállalta volna Tökfejű tartását. Sokan azzal hívtak fel, hogy segíteni ugyan nem tudnak, de sok sikert kívánnak – és ez bizony nagyon jólesett! Volt olyan lóbarát is, akinek a megjelenés után egy évvel ismét kezébe került az újság, és felhívott megkérdezni, mi lett a lóval. Bizony, kedves virslipárti lovasok, vannak még jó emberek!

 Végül Verőcén sikerült megtalálni a megfelelő helyet, legalábbis ekkor még azt hittem. Zakut viszont semmiképpen sem akartam az átszállításig Budakeszin hagyni. Jött a zseniális ötlet: egy hétig igazán elpartizánkodhat nálunk a kertben.. És lőn; édes kettesben átballagtunk Pesthidegkútra. A kertkapun alig fért be, de azért rendben hazaértünk.
 Tizensok évvel ezelőtti odaköltözésünkkor Hidegkút még inkább falunak számított. Budapesthez tartozott ugyan, de még sok helyen tartottak lovat, disznót, baromfit, sőt öcsém egyik legmegrázóbb gyerekkori élménye egy agresszív lúdhoz kötődik, aki az 5 éves Petikét rútul megfutamította az árokparton.

 Ezek az idők elmúltak; sorra nőnek ki a földből az ízlésficamos lila paloták háromméteres rózsaszín kerítések oltalmában, és a hatalmas emberevő őrkutyák számítanak a legnagyobb állatnak, ha nem vesszük figyelembe a tisztelt tulajdonosokat. 
 Talán ennyiből is egyértelműen megállapítható, hogy Hidegkút immár nem a legalkalmasabb hely egy féltonnás ló átmeneti elszállásolására, főleg, hogy ez már törvénybe vagyon foglalva. Zakuszka tehát illegalitásba és a kert hátsó részébe vonult. Boldogan nyírta a füvet, hébe-hóba felrúgta a kutyákat, és az egész paci-van-a-kertben szituáció nagyon jópofa volt, amíg Zaku úgy nem döntött, hogy körülnéz egy kicsit. Ebben az általam ideiglenes lókerítésnek kikiáltott tákolmány nem akadályozta meg, vígan átsétált rajta, és meg sem állt az előkertig, ahol – a szomszéd kertjéhez hasonlóan – köztudottan mindig zöldebb a fű. Az utcán fel-alá robogó autók kis híján az árokban kötöttek ki az előkertben alig elférő méretes szürke váratlan látványától, úgyhogy Tökfejűt visszatoloncoltam a neki kijelölt területre, a kerítésbe stabilizátorként beépítettem két műanyag kerti asztalt, és fél napig nyugi volt.

  Paripám tevékenykedésének köszönhetően a kert radikális arculatváltozáson esett át; fű kitaposva, ribizlibokrok félig fölfalva (sebaj, úgysem szerettük a ribizlit). A málnatövek hosszú évek óta el voltak hanyagolva, de szorgos nyihogó barátom visszamenőleg behozta a lemaradást, és szinte gyökérig visszarágta őket. Amikor már a cseresznyefa összes elérhető ágát is lelegelte, illetve letörte, következett a terasz oldalában burjánzó kúszó-mászó örökzöld. Ekkor éppen az emeleti szobámban voltam, és bősz „nemmészonnan!”-üvöltésben törtem ki, részben az örökzöld védelmében, részben pedig azért, mert nem voltam róla meggyőződve, hogy a szóban- és lószájban forgó gizgaz lói fogyasztásra alkalmas. Zaku jó szokása szerint ezúttal sem zavartatta magát, ráérősen tovább falatozott, mire hirtelen ötlettől vezérelve hozzávágtam az első kezem ügyébe eső tárgyat, ami történetesen egy műanyag pohár volt. Sosem tudtam célozni, egy bevásárlóközpontot teniszlabdával két méterről képtelen lennék eltalálni, de a műanyag pohár bizony lovam fején koppant – máig nem értem, hogy csináltam. Tényleg hatalmas feje van, ha 5-6 méterről meg tudtam dobni. Zaku sértődötten a szájába vette a jobb sorsra érdemes poharat, roppantott rajta egyet, a szilánkokat undorral kiköpte… Fél perc múlva már a cseresznyefa maradványához kötve mélázott, hogy ezt talán mégsem kellett volna.

 Az utcabelieknek nagyon tetszett a szokatlan vendég. Bár nem jelentettük be az érkezését, már másnap reggel megállították Anyut az utcán, hogy már ne is haragudjon, meg minden célozgatás nélkül, de előző este mintha lónyerítést hallottak volna, ami persze abszurdum, azért mégis, mi a véleménye róla?... Gyorsan lebuktunk, és a fél utca hozzánk járt lovat simogatni.

Eljött Zaku átszállításának napja. Búcsút intett a leamortizált kertnek, majd meg sem álltunk Verőcéig (kivéve, amikor eltévedtünk.) Nagyon ígéretes hely volt, karám, legelő, lóhaverok… A befogadóval már korábban megbeszéltem, hogy tényleg hosszú távra vállalja Zaku tartását,  és való igaz, hogy nem az évszázad üzletét kötötte, de az önköltségen kívül valamennyit még tudtam neki fizetni. Megnyugodtam, hogy Zaku jó helyre került, és titokban bíztam benne, hogy egyszer majd újra magamhoz tudom venni.

 Aztán elkezdtem aggódni. Elfelejtették megemlíteni, hogy a bal hátsó lábán olyan csüdsömör alakult ki, hogy jobban sántított rá, mint a beteg lábára, viszont minden szívfájdalom nélkül kivitték terepre („végig olyan aranyosan ugrált”), bár külön kértem, hogy a lába miatt a karámbeli bóklászáson kívül ne mozgassák, hagyják békén. Ezzel együtt kicsit váratlanul ért, amikor januárban, 4 hónap után a fickó felhívott, hogy rettenetesen sajnálja, de hoz még egy lovat, úgyhogy Tökfejűt sürgősen vigyem a fenébe, vagy fizessek többet. Logikus, nem?

 Ezek után megszavaztam; akkor inkább viszem a fenébe. De az hol van? Ráadásul éppen akkor vették le a lábamról a gipszet egy bokaszalag-szakadás után, tehát jó ideje lovagolni, azaz pénzt keresni sem tudtam.
 Ekkor jutott eszembe az ócsai Szent Ferenc Állatotthon. Végső kétségbeesésemben felhívtam őket, röviden vázoltam a helyzetet, és rutinosan vártam a visszautasítást. Majd’ eldobtam a telefont ijedtemben, amikor az egyik menhelyes lány, Heni bocsánatkérően elárulta, hogy sajnos csak egy féltetős istállójuk van, de ha nekünk így megfelel, Zaku már mehet is. Történt mindez legelső beszélgetésünkkor, fél perc után – nem akartam elhinni, hogy így is lehet.

 Megszervezték a szállítást is, a lószállítót vontató srác nagyon ráfizetett a segítőkészségére, nem elég, hogy az egész napja ráment, még két defektet is kapott. Zaku végre biztonságba és két jó fenekű lócsaj társaságába került, és nem kellett attól félni, hogy egyszer csak kiteszik a szűrét. Csak az számított, hogy ő egy ló – elvégre a lószeretet erről szól, nem?

Zakuszka másfél évet töltött az ócsai Szent Ferenc Állatotthon lakójaként, örök hálám Heninek és Ritának; Regölybe költözésemkor végre újra magamhoz vehettem a Tökfejűt, azóta együtt van a nyomiló a nyomi gazdájával. :)



vissza

Támogatóink

Pfizer Kft.
MAPE - Magyar Patkolókovácsok Egyesülete
balanszFILM - Zakumentumfilm
Kopperdák Stúdió
Nyeregvilág

Napló archívum

2017 (1)
2016 (3)
2015 (6)
2014 (49)
2013 (81)
2012 (119)
2011 (188)
2010 (216)
2009 (222)
2008 (271)
2007 (248)